Képviselőházi irományok, 1892. XXXVII. kötet • 1199-1211. , CCLXXXVII-CCC. sz.

Irományszámok - 1892-1211. A közösügyi kiadások hozzájárulási arányának ujból megállapitására 1896-ban kiküldött magyar országos bizottság irományai

280 1211. szám. három izben a kiegyezés fennállása óta, a törvény megváltoztatása nélkül. A nehézségek mindannyiszor nagyok voltak, néha-néha legyözhetetleneknek látszottak, de utóvégre az államférfiúi belátás és kölcsönös méltányosság mégis diadalmaskodott rajtuk. A magyar országos bizottság még most sem mond le azon reményről, hogy ez ezúttal is sikerülni fog; de ha a mindkét részről feltehető legjobb akarat mellett és bizonyosan mindkettőnek élénk sajnálatára a bizottságoknak ez nem sikerülne, akkor a törvény értelmében »mindegyik félnek véleménye mind a két országgyűlés elébe terjesztetik«•, ezeknek hivatása lesz azután az alkotmánynak megfelelő legalkalmasabb megoldási módot keresni és meg vagyunk győződve, hogy bölcseségük azt meg is fogja találni. Nagybecsű átirata végén a t. osztrák bizottság emlékeztet arra, hogy »az osztrák tartományok az összmonarchia fentartásáért mindenkor a legnagyobb áldozatokat hozták, melyek Magyarországnak is előnyére váltak«, és - teszi hozzá — »ha Magyarország ma kétségtelenül jogosult büszkeséggel üli meg ezredévi állami fennállásának ünnepét, ehhez osztrák vagyon és vér nem csekély mértékben járult hozzá* . A magyar országos bizottság nem ismeri és nem is kutatja azon okokat, melyek s ükségesnek, vagy akárcsak opportunusnak tüntették fel a t. osztrák bizottság előtt, hogy a quota kérdését Magyarország milleniumával kapcsolatba hozza., hanem szorítkozik azon történelmi tény constatálására, hogy valahányszor a monarchia külellenség által megtámadtatott, az osztrák tartományok igenis annak védelmére keltek, hanem ugyanezt tette törvényben vállalt kötelessége szerint Magyarország is, melynek hozzájárulása nem egyszer döntő volt a monarchia sorsára nézve. De a mit Magyarország ez idő szerint a t. osztrák bizottság részéről is jogosultnak mondott büszkeséggel megünnepel, az nem egyedül és nem is első sorban azon tény, hogy az ország ma ezer év után még fennáll, hanem az, hogy nemcsak mint geographiai fogalom vagy mint az osztrák monarchia provinciája áll fenn, hanem mint törvényes önállósággal biró alkotmányosan szabad állam ; ezt pedig egyesegyedül azon SZÍVÓS kitartásnak és határt nem ismerő áldozatkészségnek köszönheti, melylyel a magyar nemzet törvényes önállóságát és alkotmányos szabadságát századokon át bárki ellenében is megvédte — megvédte nemcsak erkölcsi fegyverekkel, hanem nem egyszer hosszú és véres küzdelmekben is. Hogy pedig törvényszerű önállóságának és alkotmányos szabadságának megvédésére folytatott ezen küzdelmeiben, melyeknek eredményeit ma élvezi és ünnepli, a magyar nemzet valamikor az osztrák tartományoknak akár csak erkölcsi támogatásával — anyagiról nem is szólva — dicsekedhetett volna, erre vajmi nehéz volna a történelemben akárcsak egyetlen egy példát felmutatni. Mindezek után a magyar országos bizottság nem látván megrendítve, sem aránylag jobb által pótolva azon alapot, melyen a maga számításait tette, egyike sem lévén megczáfolva azon érveknek és adatoknak, a miket a magyarországi quota felemelése ellen felhozott, a bizottságok közti tárgyalások eddigi eredményét a maga részéről csak abban foglalhatja össze, hogy a magyarországi quota felemelését indokoltnak nem tartja és habár távol van attól, hogy Ausztriától az igazság mértékén túlmenő engedményt vagy áldozatot kívánjon, de nem talál okot arra, hogy első üzenetében elfoglalt álláspontjától és abból folyó indítványától eltérjen. Ha mindamellett a t. osztrák bizottság úgy vélekednék, hogy a két bizottság közti szóbeli érintkezés utján a fennforgó nézeteltérés kiegyenlíthető, és hogy ezen az utón a magyar részről is oszinlén és melegen óhajtott czél, a két bizottság közti egyetértés helyreállítása elérhető vagy legalább megközelíthető volna, a magyar orszá-