Képviselőházi irományok, 1892. XXXVII. kötet • 1199-1211. , CCLXXXVII-CCC. sz.

Irományszámok - 1892-1211. A közösügyi kiadások hozzájárulási arányának ujból megállapitására 1896-ban kiküldött magyar országos bizottság irományai

1211. szám. 257 tásra szorul. Egy oly kölcsönös megegyezésnél, mint a minő a katonai határőrvidék átadásánál létrejött, egyáltalában nem lehet szó valamely kötelezettség fennállásáról. Ugyanis a szerződéses felek egyszerűen megegyeznek egymással a feltételek iránt, melyek mellett magokat lekötni hajlandók. Márpedig nem lehet elvitatni, hogy Magyarország érdekeinek erélyes megóvásához mindig értett, úgy hogy a közös kiadásokra fizetendő többlet átvételét bizonyára 1872-ben is visszautasította volna, ha a katonai határőrvidék bekeblezésére nem fektetett volna oly nagy súlyt. A quota kiszámításánál alkalmazott kulcs már csak azért sem lehet mérvadó, mert a magyar kincstár azon nagy kiterjedésű erdős terület átvétele által közvetlen vagy közvetett jövedelemre is szert tett, mely a jövőben valószínűleg még növekedni fog. A tisztelt magyar országos küldöttség részéről kifejezett biztosítás, hogy a praecipuumnak a quotával egy összegben való egyesítésétől a Magyarország által viselt tehernek csökkentését sem nem várja, sem nem kívánja, bizonyára örvendetes. Sajnos azonban, hogy a hozzájárulási arányszám kiszámításánál eddig alkalmazott módszer megtartása mellett az Ausztriára a jövőben háramolható kár tekintetében minden megbízható kezesség hiányzik. Az osztrák küldöttség a hozzájárulási arányszám jelenlegi megállapítását czélzó javaslatai indoklása alkalmával fölernlitette a két állam között tényleg fennálló paritási viszonyt s megjegyezte, hogy nem volna méltánytalan, a teherviselési arányt erre való tekintettel meghatározni. Az osztrák küldöttség e megjegyzés tételére az utóbbi években a népesség tág köreiben nyilvánult nézetek folytán kötelezve érezte magát, azonban egyszersmind hozzátette, hogy ez idő szerint, tekintettel Magyarország pénzügyi helyzetére, ily követeléssel jelenleg nem lép föl, a miből világosan kitűnik, hogy — a tisztelt magyar országos küldöttség üzenetében előforduló kifejezést használva — »a paritás elve« nem volt kizárólag döntő. Annak daczára, hogy elkerülni igyekezünk a polemikus hangot, mely hírlapi ellenfelek között gyakran előfordul ugyan, de a melynek oly testületek tagjai között, melyek a két államterület kölcsönös viszonyainak elfogulatlan, tárgyias és államférfiúi módon való rendezésére hivatvák, nincs helye, a tisztelt magyar országos küldöttség néhány megjegyzését még sem mellőzhetjük hallgatással. Hogy a napirenden levő kérdések csakis közös egyetértéssel oldhatók meg, azt az osztrák küldöttség, melynek korántsem volt szándéka magyar kollégájával szemben vivő állásba helyezkedni és vele küzdelembe ereszkedni, igen jól tudta. S az előző tárgyalások lefolyása, sőt még a pragmatica sanctio szószerinti szövege sem volt tagjai előtt ismeretlen. Azon állítás bizonyítására, hogy Magyarország szabad és önálló; semmi más államnak vagy népnek alá nem rendelt birodalom, korántsem volt tehát szükség, a törvény illető helyét még latin szövegben is közölni. A kölcsönös államjogi viszony is sokkal ismeretesebb minden politikus előtt, semhogy szükség volt volna a fellételekre hivatkozni, melyek alatt az 1867. évi kiegyezés köttetett. A magyar korona országainak szabadságát és függetlenségét bizonyára nem érintettük azzal, hogy a két államterület teljes paritását fölemlítettük és erre való utalással követeltük, a pénzügyeknek állandó szemmel tartása mellett, a hozzájárulási arány fölemelését. Különös benyomást keltett azonban, hogy a tisztelt magyar reguikoláris küldöttség, midőn megjegyzi, hogy a két állam között fennálló kapcsolattal és a közös védelemmel járó erkölcsi előnyöket Magyarország nem kicsinyli, egyszersmind azon vélt anyagi haszonra is reá mutat, mely e kapcsolatból állítólag Ausztria javára háramlik. Nem volna talán érdektelen kiszámítani, hogy mily nagy az az összeg, mely »a közös intézmények utján forgalomba jövő pénzből/ a Lajtán inneni részre esik, ha a megolKÉPVH. IROMÁNY. 1892 97. XXX VII. KÖTET. 83