Képviselőházi irományok, 1892. XXXVII. kötet • 1199-1211. , CCLXXXVII-CCC. sz.
Irományszámok - 1892-1211. A közösügyi kiadások hozzájárulási arányának ujból megállapitására 1896-ban kiküldött magyar országos bizottság irományai
1211. szám. 235 és túl nem jelentéktelen fölöslegeket mutatnak fel. Hogy az 1877. és 1887-ik évi tárgyalások alkalmával a magyar országos küldöttség a hozzájárulási quota minden emelését ellenezte, érthető volt. minthogy az ország pénzügyi helyzete nem volt kedvező. Ma a magyar államháztartás egyensúlya nem mulandó természetű, hanem a kormányok erélyes tevékenysége s a törvényhozás nagymérvű áldozatkészsége folytán szilárd alapokra van fektetve. Az állam tiszta vagyona az utolsó évtizedben folytonos gyarapodást mutat, a pénztári készletek növekedtek s a magyar közgazdálkodás emelkedőben van. Az osztrák államháztartás is évek óta oly egyensúlyban van, hogy ennek megzavarásától a béke és takarékos kormányzat fentartása mellett nem kell tartani, föltéve, hogy a számos kormányzati ágban várható költségfokozat födözéséről a jövedelmek egyidejű emelése által gondoskodás történik. E szerint meg vannak az okvetlenül szükséges előfeltételek, melyek a két fél hozzájárulási képességét elfogulatlanul és nyugodtan vizsgálni engedik. Mindazonáltal a két küldöttség törvényszabta föladatának megoldása még elég nehézségbe ütközik, már azon közelfekvő okból is, mert a quota-arány kiszámitásának módszerére nézve sohasem lehetett megegyezésre jutni. Eltekintve az 1867-ik évi megállapodásoktól, melyek tudvalevőleg nehéz lárgyalások után a kormányok közbelépése folytán compromissum útján jöttek létre, sem az 1877., sem az 1887-ik évi üzenetváltások megegyezésre nem vezettek. 1877-ben a két kormány a törvényhozások elé terjesztendő javaslat iránt megállapodott ugyan, de nem találkozott mindkél részről helyesléssel. Csakis makacs parlamenti küzdelem után — különösen a birodalmi tanácsban sikerült Magyarországnak az adóvisszatéritést illető követelését elfogadtatni. Tiz évvel később is a küldöttségek közt váltott iratok a kiszámítási kulcs felett újabb nézeteltérést mutattak ki. Bizonyára nem örvendetes dolog, hogy évtizedről-évtizedre a megegyezés alapelveit illetőleg merev eltérés merül föl, hogy a gordiusi csomót nem lehet megoldani, csak kettévágni s hogy ennek következtében a tárgyalások befejezésével sem áll be itt és túlnan ama megnyugvás, mely a nagy nehézségek közt szerencsésen keresztülvitt művet koronázni szokta. Nem is vezethet államok szövetkezésének megszilárdítására, ha kölcsönös kereskedelempolitikai viszonyaik időről-időre kérdésesekké válnak s egyúttal a közös ügyek költségeinek fedezése is bizonytalan alapokra van fektetve, mivel a hozzájárulási arány kiszámítására szilárd és megtámadhatatlan elvek nincsenek megállapítva. Hogy ezen állapoton segíteni kell, be fogja ismerni mindenki, a ki az előbbi tárgyalásokon részt vett, vagy a küldöttségek közt váltott üzeneteket figyelmesen tanulmányozni nem restelli. Minden hazafi örvendezhetne, ha vállvetett fáradozással a hozzájárulás arányának kiszámításánál eddig uralkodott bizonytalanságot megszüntetni s egy állandó kulcsot fölfedezni sikerülne. Ennek alapföltétele mindenesetre az, hogy a számítás eddigi módszerével szakítsunk. Ha a magyar országos küldöttség 187 7-ben irányadó szempontúi azon elvet állította fel, mely a tiz évvel később váltott üzenetekben ismét előfordul, hogy csakis oly bevételek szolgálhatnak alapul, melyek mind a két állam területén azonos forrásokból erednek és mindegyikében legalább megközelítően egyenlő kulcs szerint szedetnek be, akkor csak egy pillantást kell vetni a két állam adórendszerére, hogy meggyőződjünk, miszerint némely adónemek itt és túlnan egy és ugyanazon forrásból erednek ugyan, de azoknak megközelítőleg egyenlő kulcs szerint való beszedéséről szó sem lehet. A hasonnevű adók sem engednek összehasonlítást a megterheltetés mértékére nézve, a mennyiben az adóterv és az adóláb különbözők. Még az épületadónál is, mely Magyar 30*
