Képviselőházi irományok, 1892. XXVIII. kötet • 870. sz.

Irományszámok - 1892-870ff. A bűnvádi perrendtartásról szóló törvényjavaslat indokolásának folytatása

870. szám. 193 A) Altalános rendelkezések. (381—397. §§.) A felebbezés szabályozásánál követendő' irányelvek körül nagy lehet a nézeteltérés, azonban arra nézve, hogy a felebbezésnek nálunk jelenleg hatályban lévő rendszerén változtatni kell, alig várható ellenmondás. 1. Teljes írásbeliség a felebbviteli bíróságoknál, az elsőfokú bírósagok eljárásának lényegileg szóbeli voltával szemben, tarthatatlan állapot. A felebbviteli biró a legkínosabb dilemmába kerül. Kötelessége a ténykérdést is fölülvizsgálni, és nincs módja, hogy magának a tényállásról biztos meggyőződést szerezzen. Ez még az ügy előadójáról is áll, mert az iratok és jegyzőkönyvek a felek és bizonyító személyek nyilatkozatait legjobb esetben csak kivonatilag tartalmazzák. Mennyivel inkább áll a szavazó birákról, pedig ezek alkotják a többséget. Csak azt hallják, hogy az ügyiratok tartalma mily benyomást tett az előadóra. Egyes iratoknak felolvasása ritkán szolgál tájékozásul, sőt az összefüggésből kiszakított irat vagy jegyzőkönyv tartalma, melyet a kihallgatott később visszavonhatott, vagy más bizonyíték megczáfolhatott, gyakran téves felfogásra adhat alkalmat. Az összes ügyiratok felolvasásáról az ítélőtanács előtt idő hiánya miatt szó sem lehet és ha mégis megtörténnék, a szavazó birák figyelmét annyira kimeríti és az adatoknak csak az iratok tanulmányozása mellett eszközölhető egybefoglalása és összeegyeztetése nélkül oly csekély és hiányos informatiót nyújt, hogy még tanácsosabb a referens előadásában megbízni. Elég talán ennyi is annak okadatolására, hogy a kizárólagos Írásbeliség a felebbviteli bíróságok eljárásában fenn nem tartható. Nehezebb ama kérdés megoldása, hogy a szóbeliségnek a felebbezés elintézése körül mennyi tér jusson s annál nehezebb, mert e részben nem lehet egyedül az elmélet szabályait követni, hanem nagyon is figyelembe kell venni a kérdés pénzügyi oldalát és törvénykezésünk fentebb érintett viszonyait. Legkívánatosabb volna, ha az elsőfokú bíróság ténybeli megállapításait megtámadó felebbvitel esetében, a főtárgyaiásnak a felebbviteli biró előtt leendő teljes ismétlését kötelezővé tenni lehetne. Ez azonban az igen nagy költség miatt nem sikerülhet. A kir. törvényszékeknek egymás irányában, vagy minden törvényszék külön tanácsának felebbviteli bíróság jogaival való felruházása nálunk, a helyi érdekeknek már említett rendkívüli érvényesülése miatt, még kevésbbé igér sikert, mint másutt. Annyi kir. ítélőtáblának szervezését pedig, hogy az ügyfeleket, tanukat és szakértőket a gyakran előforduló nagyobb utazás túlságosan ne terhelje és hogy a megidézettek gyakoribb elmaradása a főtárgyaiások megtartását, és ezek kötelező volta következtében egyúttal a táblák működését is meg ne akaszsza, pénzügyi helyzetünk meg nem engedi. A főtárgyalás ismétlésének korlátozása tehát el nem kerülhető. Meddig terjedjen ez a korlátozás, mikor legyen helye a bizonyítékok teljes, mikor csak részleges repróductiójának, az kimerítő általános szabályokba nem foglalható. Az irányelv az, hogy a felebbviteli bíróság előtt a bizonyítékot mindenkor újból vegyék fel, valahányszor ez a ténykérdés alapos eldöntésére kzükséges. De hogy ez a szükség az egyes ügyekre nézve beállott-e vagy sem, az az esetek változatossága és a bizonyíték alakulásának sokfélesége mellett, csakis egyéni meggyőződés útján állapítható meg. A személyek közöl, kiknek meggyőződése e részben irányadóvá tehető volna, az elsőfokú bíróságnál hiányzik az elfogulatlanság, az ügyfeleknél pedig a részrehajlatlanság és az állam pénzügyi érdekeinek kellő méltatása. Az elhatározást tehát másra, mint a felebbviteli bíróra, bizni nem lehet. f KÉPVH. IROMÁNY. 1892 —97. XXVIII. KÖTET. 25