Képviselőházi irományok, 1892. XXVIII. kötet • 870. sz.
Irományszámok - 1892-870ff. A bűnvádi perrendtartásról szóló törvényjavaslat indokolásának folytatása
190 870. szám. helytartó-tanácsi és udvari cancelláriai rendeletek kötelességévé tették a közvádlóknak, hogy nagyobb fontosságú, nevezetesen főbenjáró ügyekben a felmentő, vagy enyhe büntetést megállapító ítéletek ellen felebbezzenek. Hivatalból leendő felebbvitelt rendeltek továbbá az 1844: VI., VII. törvényczikkek váltóhamisítás és csalárd, illetve vétkes bukás esetében. Minthogy az 1871: XXXIII. t.-czikk 17. §-ának a) pontja a hivatalból való felebbezés tárgyában nem intézkedett, annak kötelező volta fölött kétségek merültek fel, mindazáltal a kir. curia a törvény eme kijelentésével, >hogy a kir. ügyész köteles a büntető igazságszolgáltatás érdekében perorvöslattal élni*, az eddigi gyakorlat érvényét megszüntetve nem látta. Következetesen abból indult ki, hogy főbenjáró, azaz törvény vagy gyakorlat szerint halálbüntetés alá eső cselekményeket tárgyazó bűnvádi ügyekben a kir. ügyész köteles a legfelsőbb biróságig felebbezni és ha ezt elmulasztotta, az ügyet akkor is oly módon vizsgálta fölül, mintha mindkét fél felebbezett volna. A büntető törvénykönyv életbeléptetésével a halálbüntetés esetei nagyon megszoríttatván, ujabb megállapodásra volt szükség. Ez a kir. curiának, mint legfőbb ítélőszéknek 1881. évi márczius 5-én tartott teljes ülésében olyképen jött létre, hogy az emberhalált eredményezett szándékos cselekmények lesznek a hivatalból való fölülvizsgálat tárgyai, mit azóta a kir. curiának 11-ik döntvénye is megerősített. A kolozsvári és marosvásárhelyi kir. ítélő táblák területén és Fiúméban a felebbezési járásbirósági ügyekben az 1883: VI. t.-cz., a kir. törvényszékek hatásköréhez tartozó ügyekben pedig az 1853. évi ausztriai büntető perrendtartás szabályozzák. Az utóbbi szerint egyfokú felebbezéssel minden esetben (259. §.), másodfokúval pedig csak akkor lehet élni, ha a fötörvényszék az elsőfokú határozatot megváltoztatta, A vádlott felebbezés iránti joga még ama további megszorítás alá esik, hogy a főtörvényszéknek az ő javára módosítást kimondó ítélete ellen nem felebbezhet. A külföldi és a hazai jogfejlődésnek imént vázolt adataiból az a tanulság meríthető, hogy a felebbezés és az állandóan alkalmazott bírák intézménye szoros kapcsolatban állanak. Válságos időkben, a büntettek elszaporodása esetében az igazságszolgáltatás gyorsítása, elrettentő hatásának növelése végett megszorították a felebbezést. De csakhamar utat tört az ismét és jelenleg az európai államok többségében fennáll. Ott is, hol elméleti okoknak engedvc ? kizárni akarták, mint a monarchia másik államában és Németországban, az egész általánosságban kivihető nem volt. Mindkét országban megmaradt a felebbezésnek némi residuuma; nem fog-e növekedni, terjedni, az a jövő kérdése. Németországban már is figyelemre méltó mozgalom mutatkozik a mellett, hogy a felebbezést a törvényszékekhez tartozó ügyekben is megengedjék. A szakirodalomnak számos terméke ily értelemben nyilatkozik. Két igen tekintélyes jogásztestület, az ügyvédek egylete (1881. és 1884. évi közgyűlésein) és a jogászgyülés (1884. évben) határozatilag kimondták, hogy a törvényszékek ítéletei elleni felebbezésnek behozatala sürgősen szükséges. A törvényhozás sem zárkózhatott el az áramlat elől. Munkel és Reichensperger képviselők még 1883., illetve 1884. években terjesztettek be a felebbezés visszaállítására vonatkozó két önálló törvényjavaslatot a birodalmi gyűléshez, melyek azonban az utóbbinak bezárása miatt nem kerültek tárgyalásra. A birodalmi kanczellár 1885. évi márczius 8-án a szövetségi tanácsnak egy törvényjavaslatot mutatott be, mely egyebek között a felebbezésnek kiterjesztését törvényszéki ügyekre is indítványozta. Minthogy a szövetségi tanács a javaslatnak a felebbezésre vonatkozó részét el nem fogadta, a birodalmi gyűlés maga vette át a kezdeményezést. Reichensperger javaslatát, mely szerint a törvényszékek háromtagú tanácsban ítélnének és ítéleteiket öttagú felébbviteli tanácsuk vizsgálná fölül, ujabban bemutatta és a birodalmi gyűlés 1886. évi márczius 15-én harmadik Olvasásban elfogadta. A szövetségi tanács azonban 1887. évi márczius 17-én a birodalmi gyűlés határozatát el nem fogadhatónak nyilvánította. E&kedvezőtlen eredmény daczára Reichensperger és Munkel indítványaikat 1887. év
