Képviselőházi irományok, 1892. XXVIII. kötet • 870. sz.

Irományszámok - 1892-870ff. A bűnvádi perrendtartásról szóló törvényjavaslat indokolásának folytatása

126 870. szám. Helyesen utalnak e rendszer ellenei arra is, hogy nemcsak a bíróság lesz az ügyészségnek alárendelve, hanem feszélyezve van az ügyészség is eljárásában. Gyakran, ismerve a bíróság felfogását, bizonyos elvi kérdésben, inkább ezzel egyezöleg szigorúbb minősítésre tesz indítványt, mintsem, bogy saját enyhébb felfogásának adjon kifejezést, mert megtörténhetik, hogy a törvény és tudomány elvein nyugvó enyhébb felfogását, mint tudatlanságot vagy rosszakaratot fogják bélyegezni és esetleg még a fegyelmi eljárás kellemetlenségeit sem kerüli ki. Az eddigi gyakorlat igazolja, hányszor irt át a kir. curia az igazságügyi miniszterhez a miatt, hogy az ügyész indítványával a szigorúság szempontjából nem volt megelégedve. Alig lehet tehát csodálkozni, hogy ezt a rendszert, mely kétségen kívül erkölcsi inconvenientiákat szül és kölcsönös lekötöttségben tartja a vádlót és a bírót, daczára ama nagy apparátussal és lelkesültséggel kifejtett védelemnek, melylyel hívei támogatták, mind a magyar jogászgyülés, mind a szaktanácskozmány is visszautasították. Nincs is a continensen törvényhozás, mely e rendszert magáévá tenné. Egyedül az 1850-ki osztrák törvény* karolta fel ez elvet, de ez is csak három évig volt hatályban és midőn 1873-ban az osztrák törvényhozás reformjához fogtak, — pedig ha valahol, úgy itt a vádrendszer komoly megvalósítására törekedtek. — nem tartották az 1850-ki perrend292. §-ában kifejezésre jutott elvet utánzandónak, sőt Glaser a vádrendszerre] nem is hozza szoros kapcsolatba ama tételt, hogy az indítványozott büntetés maximumához kötve legyen a biró. A vádrendszer — felfogása szerint — csak azt követeli, hogy a vád által felkarolt tett keretén túl ne lépjen a biró, de az, hogy a vádló indítványa a biróságnak a tett jogi megítélésében és a büntetés kiszabásában korlátokat szabjon, nem folyománya a vádrendszernek. A mi a modern vádeljárásban múlhatatlanul szükséges, ez az, hogy a vádlott minden súlyosbbításra, mit a bíróság a váddal szemben szükségesnek tart, eleve figyelmeztetve legyen, nehogy őt oly cselekmény nyel és büntetéssel sújtsa az ítélet, melyekről a tárgyalás folyamán szó sem volt. E kívánalomnak meg is felel az 1873-iki osztrák törvény 262. §-a, mely szerint, ha a bíróság úgy látja, hogy a vád alapjául szolgáló tényállás önmagában vagy a főtárgyaláson kitűnt körülmények hozzájárulásával más és nem esküdtszéki eljárás alá tartozó bííncselekmény, mint a mire a vád irányult, akkor a feleknek meghallgatása és esetleg elnapolás iránti indítványuk fölötti határozathozás után, ítéletet hoz a nélkül, hogy a tettnek a vádiratban foglalt minősítéséhez kötve volna. A német birodalmi perrendtartás szintén a tettazonosság követelményét állítja fel, a mennyiben a 263. §-ában kimondja, hogy az ítélethozás tárgya csak a vádban megjelölt és a tárgyalás eredménye szerint alakult tett lehet és a bíróság nincs kötve a tettnek a főtárgyalást elrendelő határozatban (Beschluss über die Eröffnung des Hauptverfahrens) foglalt megítéléséhez. Továbbá szintén eleget kívánván tenni a védelem követelményeinek, 264. §-ában kimondja, hogy elítélés előtt, ha más törvényt kíván alkalmazni a bíróság, mint a mire a főtárgyalást elrendelő határozatban utalás történik, a jogi szempont megváltoztatására figyelmeztetnie kell a vádlottat és védelmének előterjesztésére is alkalmat kell neki adnia. Hasonló eljárást kell követni akkor is, ha a főtárgyalás során merülnek fel oly körülmények, melyek a büntethetőséget súlyosbbítják. Egyúttal gondoskodik e törvényszakasz arról is, hogy a vád vagy védelem előkészítése czéljából a tárgyalás elnapolva legyen. A franczia törvényhozás, a vádnak az ítélethez való viszonyára nézve igen röviden és elégtelenül intézkedik. A »code d'instruction« 192. és 193. czikkei rendelik, hogy ha a correctionalis bíróság, a vád tárgyául szolgáló tettet esküdtszéki hatáskörhöz tartozónak tartja, a * 292. §.: »R(icksichtlich der Art und Grösse der Strafe ist das Gericht an die Antrage des Staatsanwaltos nur insoweit gebunden, dass es koirte háttere Strafe verhüngen kann, als auf welchen derselbe angetragen hat,«