Képviselőházi irományok, 1892. XXVII. kötet • 870. sz.
Irományszámok - 1892-870f. A bűnvádi perrendtartásról szóló törvényjavaslat indokolásának kezdete
398 870. srnm. bizonyító eljárás rendszere szerint a bizonyítás súlypontja az esküben volt (Tripartitum II. 27. 28.). A régi magyar jog még az esküvel sem elégedett meg, hanem mint Kálmán király törvénye (I. 28.) tanúsítja, még a tanuk eló'zö gyónását is megkívánták, mit a gyakorlat már régebben megszüntetett. Az 1729: 26. t.-cz. világosan tanúsítja, hogy az eskü az eskütársak intézményének megszűnte után is a tanubizonyítás lényegest kelléke maradt s e felfogást mindig hú'en megőrizte a magyar joggyakorlat. Bármennyire divattá vált is a bizonyító eljárásban az eskü értékének leszállítását hirdetni: mégis azt tapasztaljuk, hogy a legújabb törvényhozási alkotások is szükségeinek tartották fentartani, és valóban végzetes tévedést követne el minden törvényhozás, mely az esküt a tanubizonyítás keretébö'l kiküszöbölné addig, míg a mindennapi tapasztalat szerint ez egyik leghathatósabb kényszereszköze a tanú igazmondásának. A mily egyetérés uralkodik a positiv jogokban az eskü intézményének fentartásában, oly nagy a nézeteltérés azokban a kérdésekben, hogy a kihallgatás előtt vagy után, továbbá a per mely állásban, és egyazon ügyben csak egyszer vagy többször eskessék e meg a tanút s végre egyenkint vagy együttesen veggék-e ki az esküt? Mindezek a kérdések közelebbi felvilágosítást igényelnek. A. Elö- vagy utóeskü. Nemcsak az elmélet férfiai, hanem a positiv törvényhozások is eltérnek arra nézve, vájjon az elő- vagy utóeskü rendszere helyesebb-e. S habár az e kérdés körül kifejlett irodalmi vitában oly férfiak, mint Mittermayer, Zacharia, Abegg, John, Oppenhof, Schütze, Schwarze, Grlaser, Majer, Olshausen, Filangeri, Carrara stb. vettek részt; habár a XVIII. német jogászgyülés elvi kijelentést is tett az előeskü rendszere mellett: mégis bízvást elmondhatjuk, hogy e kérdés elméletileg ma még eldöntve nincs, sőt e vitának egész eredménye abban foglalható össze, hogy tisztán gyakorlati szempontok, a szokás és tapasztalati adatok irányadók arra nézve, melyik rendszert tegye valamely törvényhozás magáévá. Az elöeskü hívei egyik főelőnyül azt hozzák fel, hogy a tanú a kihallgatása előtt letett ígérő eskü befolyása alatt meggondoltabban nyilatkozik, mintha még azt sem tudja bizonyosan, hogy utólag kell-e majd esküt tennie vagy nem. Ez ellenében az utóeskü hívei arra a tapasztalatra hivatkoznak, hogy a tanuk, kiknek legnagyobb része mégis a kevésbbé művelt osztályokhoz tartozik, a biróság előtti megjelenés alkalmával a cselekmény ünnepélyességének hatása alatt rendszerint izgatottak, nyugtalanok és alig lépnek a biró elé, ez már eskütételre szólítva őket, kérdés: vájjon felfogták-e helyesen az esküminta értelmét, és a feldicsért objectiv állapot helyett nem fokozódott-e inkább nyugtalanságuk és zavaruk? Az esküre való felhívás és az eskületétel csak néhány pillanat müve, legtöbbnyire el van ez intézve, mielőtt a tanú szükséges nyugodtságát visszanyerte. Schwarze hivatkozik hosszú gyakorlatára, tapasztalt birák és esküdtek véleményére, hogy a tanuk magaviselete őket meggyőzte arról, hogy az ily előeskü kivétele éppen nem volt hefolyással a tanú igazságszeretetére. Azután az utóeskü mellett legalább tudja a tanú, mire esküszik és az eskü kivétele előtt ismételve átgondolja tett nyilatkozatait és az esetleg szükséges helyreigazításokkal teszi le az esküt, mig az előeskü mellett jövőben teendő és előtte nem tisztán álló nyilatkozatokra tesz esküt, és a tapasztalat igazolja, hogy csupa álszégyenből eskü alatt tett nyilatkozatainak helyreigazításától az elnökök, államügyészek és védők minden erőlködése daczára már tartózkodik. Az utóeskü hívei rendszerük mellett még azt az érvet is felhozzák, hogy az előeskü mellett sok fölösleges esküt tesznek le, mig az utóeskü rendszere mellett jobban meg lehet ítélni: szükséges-e és egyáltalában szabad e a tanút esküre bocsátani? Legtöbbször csak a vallomásból derül ki, hogy tulajdonképen eskükizárás oka forog fenn.
