Képviselőházi irományok, 1892. XXVII. kötet • 870. sz.

Irományszámok - 1892-870f. A bűnvádi perrendtartásról szóló törvényjavaslat indokolásának kezdete

870. szám. 369 zásra alkalmas tanuknak tizenkét osztályát állítja fel és ez utóbbiak között ismét az esküre bocsátás tekintetében további megkülönböztetéseket tesz. Általában a tizenkilenczedik század kezdetén keletkezett codificatorius müvekben a tanubizonyítás joga akként jellemezhető', hogy némely személy tanuzásra teljesen képtelennek van megjelölve, úgy hogy ennek nyilatkozatát számításba venni sem szabad, mások ismét gyanúsak vagy aggályosak gyanánt vannak osztályozva (mint péld. az 1813-iki bajor büntető' törvénykönyv 280. §-ában és az 1843-iki württembergi perrendtartás 304., 305. §-aiban) vagy ilyeneknek vannak feltüntetve azzal az intézkedéssel, hogy esküre nem bocsáthatók. Ezen utóbbi rendszer jellemzi az osztrák büntető törvénykönyveket. Ez osztályozási rendszerhez járul az az alapelv, hogy teljes bizonyítékul csakis két teljesen hitelt érdemlő megesketett tanú vallomása (bajor büntető törvény 285. §.), vagy ez mint minimalis követelmény van felállítva. Természetesen ily rendszer mellett előtérbe kellett lépni annak a kérdésnek is, minő értéke van egy tanú, vagy a gyanús tanuk vallomásának. Ha a tanubizonyítást nem sikerültnek kellett tartani, midőn két teljes hitelt érdemlő tanú vallomása hiányzott, mert csakis ez alapon lehetett a tagadó vádlottat elítélni: úgy a kínvallatás eltörlése után a vádlottak legnagyobb részét a büntetés, legalább a rendes büntetés utói nem éri. Ha tehát ezt nem akarták: úgy a teljes bizonyíték arithmetikai formulájának további következményeit is le kellett vonni, és ki kellett mondani, hogy egy teljesen hitelt érdemlő tanú vallomása félbizonyíték, a gyanús tanú vallomása pedig a bizonyítékok valamely töredéke. A kínvallatás eltörlése után keletkezett törvények követték is ezt a gondolatmenetet. II. József perrendtartása (128. §.) már egy gyanútlan tanú vallomását a fél bizonyíték erejével ruházza fel, és azon az úton még tovább haladtak az 1803-iki és az 1853-iki osztrák perrendtartások. Csaknem hasonló elveket követ a bajor törvény is, mely két gyanús tanút egy vonalba helyez egy gyanútlan tanúval, továbbá kimondja, hogy teljes lehet a bizonyíték, ha két nem egészen gyanús tanú vallomása egy teljes hitelt érdemlő tanú vallomásával egybehangzik, vagy ha négy nem kifogás nélküli tanú egybehangzó vallomást tesz. A törvényes bizonyítás elméletének utolsó szakában keletkezett törvényekben már alig találkozunk az említett mesterkélt megállapításokkal. A badeni törvény (256. §.) már a biró belátására bizza, hogy a gyanús tanú vallomását a gyanutlanéval egyenértékűnek tartsa-e; és hasonló irányt követ a württembergi törvény. (314. §.) A »két teljes tanu« követelményének alapelvét erősen megingatta a károsított fél, továbbá a bűntárs vallomásának mindinkább előtérbe lépő figyelembevétele. Az osztrák (1803-iki 410. és az 1853-iki 270. §.), bajor (284. §.), württembergi (311. §.) törvények érdemelnek e tekintetben említést. Mindazáltal még a negatív bizonyíeási elmélet 'legszélsőbb határáig jutott particularis német törvények sem dicsekedhetnek azzal, hogy e kérdésben ama reformeszméket, melyeknek különösen Fiiangieri adott kifejezést, teljesen megvalósították volna. Fiiangieri a negatív bizonyítási elmélet szellemében teljes bizonyítékhoz két tanúvallomást követel ugyan, de ellenzi, hogy a »priori« categoriákat állítsanak fel a tanuk megbízhatósága tekintetében. Megelégszik azzal, hogy a biró a tanubizonyítás megbízhatóságának feltételeire vonatkozó általános szabályokat alkalmazza az egyes tanuságtételre. Erélyesen követeli azonban Fiiangieri a bizonyítékok szabad mérlegelhetésének lényeges feltételét, t. i. a tanúnak a bíróság jelenlétében és a felek közreműködése mellett teljesítendő szóbeli kihallgatását. KÉPVH. IROMÁNY. 1892—97. XXVII. KÖTET. 47