Képviselőházi irományok, 1892. XXVII. kötet • 870. sz.

Irományszámok - 1892-870f. A bűnvádi perrendtartásról szóló törvényjavaslat indokolásának kezdete

368 870. szám. nyitó eszköz törtéueti fejlődésének rövid érintése, és pedig annál kevésbbé, mert eme fejlődés szolgáltatja a legerősebb okokat a javaslat által felkarolt szabad bizonyítás rendszerének helyessége mellett. B) A római bűnvádi perben a három bizonyító eszköznek (testes, tabulae, questiones) legfontosabbika kétségtelenül a tannbizonyítás volt. A fősúlyt a tanú vallomásának szóbeliségére (Alia est auctoritas praesentium testium, alia testimoniorum, quae recitari solent. (L. 3. 4. Dig. de testib.) és a tanuk kikérdezésének a felek által gyakorlandó jogára helyezték. A tanuk száma nem volt megállapítva, sőt a törvény egyenesen kifejezte, hogy nem a tanuk száma, hanem a tanú szavahihetősége a döntő: Testibus se, non testimonüs crediturum. Ugy látszik mégis, hogy egy tanúnak vallomása alapján marasztaló ítéletet nem hoztak. (Constant. 1. 9. §. 1. Cod. de Testibus). A tanuk categoriákba foglalásának nyomára akadunk ugyan a forrásokban, de határozott rendszerről e tekintetben nem szólhatunk, mert legtöbbnyire nem általánosságban, hanem egyes büntetendő cselekményekre szólnak a rendelkezések. A germán jog elvei szerint a tanubizonyításnak igen csekély szerep jutott, mert hisz a »juratores, conjuratores« és az istenítéletek intézménye azt teljesen háttérbe szorította. A canoni jog a római jogelvekhez csatlakozott s a canoni büntető perjogban a tanubizonyítás volt a bizonyító eljárás központja. A canoni jog inquisitorius rendszere hozza magával, hogy az ítélőbiró írásbeli tanúvallomások alapján ítélt, a mi okvetlenül a törvényes bizonyítás elméletére, a tanuk osztályozására vezetett. A glossatorok és az olasz practicusok által kifejtett bizonyítás joga a római és canoni jog elemeiből alakult. Különösen az utóbbi jogrendszernek befolyása alatt az irány oda fejlődött, hogy a biró szabad arbitrálásának lehetőleg csekély tere legyen és oly külső ismertetőjeleket igyekeztek felállítani, melyek szerint még a tanú kihallgatása előtt meghatározható legyen, hogy a tanú vallomása jogilag megállható bizonyíték lesz-e vagy nem. Ez irány csak tápot nyert az írásbeli rendszer mindig nagyobb arányú kifejlődésével és a bűnvádi iratoknak az egyetemnek jogi karaihoz és nagyhírű tudósokhoz szokásos elküldésével. Ha az irásbelileg nem kívánja is múlhatatlanul a törvényes bizonyítás elméletének érvényesítését: mégis kétségtelen, hogy az legnagyobb ellensége a bizonyítékok szabad mérlegelésének. A glossatorok és olasz jogászok az Írásbeli rendszer kifejlődésével kapcsolatban, egyenesen abban keresték a bizonyítás joga fejlesztésének czélját,hogy minél több a priori osztályzatot és kötelező jogi szabályt állítsanak fel a tanubizonyítás tekintetében. Az olasz jogászok pedig egész Európa büntető törvénykönyveire erős befolyást gyakoroltak, sőt bátran állítható, hogy a tizenhatodik századtól kezdve a tizenkilenczedik századig, midőn a franczia perjog elveihez simult az egész continens, az olasz perjog valóságos receptióban részesült. A Carolina is az olasz jogászok elveinek alapján áll. Tulajdonképen bizonyíték alatt e büntető törvény nem is értett egyebet, mint két alkalmas gyanútlan tanúnak vallomását. Ez alapon a tagadó vádlott is el volt ítélhető. Egy tanúnak a vallomása mit sem ért. Ha gyanujelek mutatkoztak : akkor a gyanúra vezető tényeket két »jó tanunak« kellett igazolni. És ha a gyanujelek elegendők voltak : akkor következett a kínvallatás és a beismerés kicsikarása. A Carolina bizonyítási rendszere tehát csak a kínvallatással volt fentartható. A tanubizonyítás tulajdonképen gyakorlati jelentőséget csak a kínvallatás eltörlése után nyert esnem is mulasztották el sem a jogtudomány, sem a törvényhozás a tanuknak mennél több osztályát felállítani és bizonyításnak mennél több szabályát előírni. E szabályozás sehol sincs tökéletesebben keresztülvive, mint az 1805-iki porosz bünteti perrendtartásban, mely a teljesen képtelen tanuknak nyolcz osztályát (356. §.). a csupán tájéko-