Képviselőházi irományok, 1892. XXVII. kötet • 870. sz.

Irományszámok - 1892-870f. A bűnvádi perrendtartásról szóló törvényjavaslat indokolásának kezdete

870. szám. 341 Legnagyobb hiánya volt a »code«-nak az, hogy a levelek és egyéb postai küldemények tekintetében tüzetes rendelkezést nem tartalmazott. Az uj javaslatoka vizsgálóbíró hatásköréhez utasítják a terhelttől származó vagy hozzá czímzett levelek, táviratok és egyéb küldemények lefoglalásának elrendelését (Le Royer-javaslat 45. ez. Demöle-javaslat 56. ez.) a Le Royerjavaslat ezt azonban ama feltételhez köti, hogy a terhelt ellen vagy az elővezető parancs, vagy a letartóztatás elrendelve legyen. A lefoglalás elrendelése általában a vizsgálóbírót illeti, de a » délit flagrant« esetében követendő előzetes eljáráshoz (Le Royer-javaslat: 15 — 178. ez. Demőle-javaslat: 177—186. ez.) az ügyészségnek és a »police auxiliaire« [tagjainak (békebiró, csendőrtiszt, a maire vagy helyettesei és a rendőrbiztos) is joguk van erre, sőt a Demólejavaslat (177. ez. harm. bek.) a postára feladott levelek és táviratok lefoglalása jogával is felruházza az ügyészséget és a »police auxilaire«-t. Belgiumban a »code d'instruction criminelle«-nck a lefoglalásra vonatkozó rendelkezéseit az uj javaslat »Du Transport sur les Lieux et des visites domiciliaires« czíme alatt (kormányjavaslat I. k. II. czím II. fej. 75—89., képviselőház-bizottsági javaslat: 82—97. ez.) és a tettenkapás esetében követendő előzetes eljárásnál (kormányjavaslat: 44—58., 61., 62. ez., képviselőház-bizottsági javaslat 48—62. ez., 65., 66. ez.) egészítik ki. Körülbelül egyazon rendelkezések vannak itt is, mint a franczia javaslatokban, de a levelek lefoglalásának nem feltétele az, hogy a terhelt ellen vagy elővezető parancs, vagy a letartóztatás elrendelve legyen (Kormányjavaslat 86., képviselőház-bizottsági javaslat 93. ez.). A particularis német törvényhozások általában elismerték, valamint a terhelt, úgy más harmadik személyek editionalis kötelezettségét, és kényszerítő eszközül a házkutatás és személymotozáson fölül még pénz- vagy szabadságvesztés-büntetéseket is alkalmaztak, sőt az úgynevezett kiadási eskü (Editionseid) letételét is előírták. így az 1805-iki porosz büntető rendtartás (305—306. §.) rendelte, hogy a biró a kiadási eskü kivételével ^nyugtassa meg magát*. Az 1868-iki revideált szász perrendtartás (200. §.) azt rendeli, hogy a tárgyak kiadását megtagadó terhelt ellen úgy kell eljárni, mint az ellen, ki a biró kérdéseire a feleletet megtagadja. Harmadik személyek ellen, kik birtokában vannak az iratoknak, a tanuzást megtagadók elleni büntetés alkalmazandó. Oly harmadik személynek, akit csak gyanúsítanak azzal, hogy az iratok birtokában van, eskü ítélhető oda, mit ha letenni vonakodik, a tanuk elleni kényszerítő eszközök alkalmazandók ellene. A terhelt hozzátartozói, a gyóntató atya, ügyvéd ellen semminemű kényszerítő eszköz nem alkalmazható. Az 1868. évi württembergi perrendtartás mindenkit kötelez a tárgyak kiadására. Megtagadás, vagy a házkutatás eredménytelensége esetén az eskütételt megtagadó tanuk-elleni kényszerítő eszközök alkalmazandók. A tanuzás kötelessége alól mentes személyeknél lehet ugyan foglalást és házkutatást teljesíteni, de kényszerítő eszközök nem alkalmazhatók (166., 167. §§.). Hasonlóképen rendelkezett az 1864-iki badeni perrendtartás is (127., 128. §§.). A német birodalmi perrendtartás (95. §.) ama particularis törvények nyomán járt, melyek nem engedik meg, hogy azok, kik a tanukötelesség alól mentességgel bírnak, büntetéssel legyenek kényszeríthetők a tárgyak kiadására. De nem engedi meg a német perrendtartás azt sem, hogy a terhelt ellen ily kényszerítő eszköz alkalmazható legyen. Expressis verbis ezt ugyan nem fejezi ki, de nincs commentator, ki másként magyarázná a 95. §. értelmét. Valóban oly perrendtartásnál, mely a terheltet nem

t kényszeríti vallomásra, mely a tanukötelesség alól mentes személyeket kiveszi a kiadás kényszerének büntetése alól: a logicai magyarázat szabályai nem tűrnek oly értelmezést, hogy a terhelt büntetéssel legyen kényszeríthető a maga ellen bizonyítékul használható tárgyaknak kiszolgáltatására. A német joggyakorlat nem is esett ily hibába. Egyébiránt, hogy a törvényhozásnak sem volt czélja a szóban levő kényszerítő eszközt a terheltre kiterjeszteni, mutatja az is, hogy a kormány képviselője a bizottság tár-