Képviselőházi irományok, 1892. XXVII. kötet • 870. sz.
Irományszámok - 1892-870f. A bűnvádi perrendtartásról szóló törvényjavaslat indokolásának kezdete
338 870. szám. melyeket a bírónak okvetetlen fel kell világosítani, ha igazságosan akar ítélni. Hogy ezt a javaslat lehetó'vé teszi, hogy bebizonyítottnak, vagy be nem bizonyítottnak nem a szerint vesz valamit, hogy felperes vagy alperes hozta-e fel a bizonyítékot; hogy a kir. ügyészségben nem az üldözés egyoldalú eszközét teremtette meg, hanem kötelességévé teszi a gyakran magára hagyott vádlott érdekeinek is felkarolását és mindenekfölött az anyagi igazság kiderítésére való közreműködését; hogy a birót nem menti fel a bizonyítás menetében való részvétel kötelezettsége alól: mindezek oly intézkedések, melyeket doctrinalis szempontból kritika tárgyává tenni lehet ugyan, de ha az élet viszonyainak megfelelő positiv jog alkotásáról van szó, még a tiszta vádper doctrinitrjei sem mernek mellőzni. Bár a javaslat a bizonyítás terhének alaki megosztását nem ismeri is, a terhelő és mentő bizonyítás fogalmi külömbségének a bizonyítás jogában mégis nagy szerepkört juttatott. A terhelő bizonyításnak tárgya minden tény, mely vádlott elítéltetésének feltételeihez tartozik. Kiterjed ennélfogva a bűntett minden alanyi és tárgyi ismertetőjelére és a súlyosabb büntetést maguk után vonó terhelő okokra és körülményekre. A mentő bizonyítás pedig ellenbizonyítás a terhelő bizonyítással szemben. Nem kell azonban itt a polgári perjog elleniratára gondolni, mert habár a mentő tények, úgymint a tényálladék hiánya, a bűnvádi eljárás megindítását, a beszámítást kizáró okok, az enyhítő körülmények természetes tárgyai a védelmi bizonyításnak, mégis nem annak az ügyfélnek kell okvetetlenül e bizonyítást teljesíteni, a kinek javára szolgál, hanem, mint fentebb kiemeltük, a kir. ügyésznek, a vizsgáló- és ítélőbirónak is kötelessége a mentő körülményeket a bizonyítás körébe vonni. Fenmaradnak ugyan mindig bizonyos tények, melyek a mentő bizonyítás köréhez tartoznak, a bizonyítás anyagi terhe mégis a terhelő bizonyításon, a vádlón nyugszik, minek az a következménye, hogy ha a terhelő bizonyítás nem sikerült, ellenbizonyításra szűkség nincs és a vádlott felmentendő, továbbá az, hogy nem lehet senkit elítélni, ha a terhelő bizonyításhoz jelentékeny kétség fér. Az in dubio mitius elve nélkül a puszta valószínűség és nem a jogi bizonyosság volna alapja az ítéletnek. XII. FEJEZET. Lefoglalás, házkutatás és személy-motozás. (169-191. §§.) Alkotmányos ország büntetőjogi törvényhozásának egyik kiváló feladata az alkotmány által biztosított és legnagyobb részben csak nagy általános elvi kijelentésekben foglalt egyéni szabadságjogokat mennél tökéletesebben megvalósítani. E feladat szolgálatában állt az anyagi büntetőtörvény, midőn a személyes szabadság, a házjog, a levél- és távirat-titok védelméről gondoskodott. De már a büntetőtörvény megalkotásánál, a javaslat indokolásában fel volt hiva a törvényhozás figyelme arra, hogy az anyagi büntetőtörvénynek az egyéni szabadságjogokra vonatkozó rendelkezései csak a bűnvádi perrendtartás megfelelő intézkedéseitől nyerik valódi béltartalmukat. A bűnvádi perrendtartásnak a letartóztatás és vizsgálati fogság területén kívül nincs része, mely e feladat megoldására inkább lenne utalva, mint éppen a jelen fejezet. De ugyanakkor, midőn e fejezetnek egyik elsőrendű hivatása ama nagy alapjogokat a leghathatósabb védelemben részesíteni, arról is kell gondoskodnia, hogy e védelem a polgárok közbútontágdnak ét a» igasiágstolgáltatásnak valódi érdekeivel össeeútköíéibe ne jöjjön. Valamint nem nélkülözheti az igazságszolgáltatás azt a jogot, hogy itéléthozás előtt előzetes őrizet alá vegye a terheltet, éppúgy kénytelen a lefoglalással a tulajdon és birtok, a házkutatással a házjog, a személymotozással a legszemélyesebb jog körébe nyúlni, mert ha
