Képviselőházi irományok, 1892. XXVII. kötet • 870. sz.

Irományszámok - 1892-870f. A bűnvádi perrendtartásról szóló törvényjavaslat indokolásának kezdete

870. szám. 317 érdeme ellen is bejelentett perorvoslathoz kellett kötni, az az intézkedés alapjából következik. Ha a megszüntető végzés vagy a felmentő ítélet jogerős, a terheltnek elbocsátása többé tel nem függeszthető. Abban azonban, hogy a királyi ügyészség felebbvitelét állítja fel kellékül, külön garantiát keres a javaslat. A kir. ügyészség tagjaitól, állásuknál és felelősségüknél fogva elvárja, hogy alap nélkül perorvoslattal nem élnek. Ez a magánvádlótól minden esetben nem várható 8 ezért ki akarta a javaslat zárni, hogy felebbvitele a terhelt szabadlábra helyezése tekintetében felfüggesztő hatályt nyerhessen. Kiemelendő még, hogy a javaslat a 158. §. második bekezdése értelmében való eljárásra csak a törvényszéket és csak saját határozatára nézve jogosítja fel. A kir. ítélőtáblának felmentő ítélete vagy megszüntető végzése a helyesség annyi garantiáit nyújtja és a javaslat felebbviteli rendszere szerint oly ritkán változtatható meg, hogy végrehajtásának felfüggesztése a fennebb kifejtett okok alapján már nem volna igazolható. 3. A fennebbi általános szabályokon kívül még az előzetes letartóztatás és a vizsgálati fogság tartamának meghatározásától várja a javaslat az előleges fogvatartás lehető korlátozását. A vonatkozó szabályok az előzetes letartóztatásra nézve már a 147. §-nál voltak tárgyalva. Fennmarad még a vizsgálati fogságról szóló hasonló tárgyú rendelkezések (159. §.) ismertetése. Hatályban levő eljárási szabályaink közt nem található fel ilynemíí rendelkezés. Egyedül a biró lelkiismerete s kötelességérzete biztosítják a vizsgálati fogság tartamának lehető rövidségét. Sajnos azonban, hogy ezeket az amúgy is inkább elméleti értékű garantiákat sokszor egészen háttérbe szorítja az a kényelmi szempont, hogy a terhelt mindig kéznél legyen. Ez az állapot, mely a személyes szabadság kevésbevevésére vezet és az önkénynek tág kaput nyit, nem tartható fenn. Habár általánosan el van ismerve az az igazság, hogy a mily fontos a letartóztatás okainak szabatos meghatározása, épp oly nagy jelentőséggel bir a fogvatartás időtartamának meghatározása is, a törvényhozások e részben mégis vagy egyáltalában nem intézkednek, vagy nem elég kimerítően. Az 1865. július 14-iki franczia törvény feljogosítja ugyan a birót arra, hogy az ügyész beleegyezésével a terheltet az eljárás bármelyik szakában szabadlábra helyezhesse (code d'instruction criminelle 94. ez.); de nem határozza meg azt, hogy mikor tartozik a szabadlábra helyezést elrendelni. A német birodalmi törvény ez irányban semmi garantiát sem állít fel s csupán azt mondja ki, hogy a letartóztató parancs hatályon kívül helyezendő, ha egy hét alatt foganatba vételétől számítva, vád nem emeltetett, vagy ha a szabadlábrahelyézést az ügyész indítványozza (126. §.). Az 1873. évi osztrák bűnvádi eljárás már részben határozott időtartamokat állít fel, de csak a collusionalis vizsgálati fogságra vonatkozólag. A 190. §. 2. pontja szerint ugyanis a vizsgálati fogságnak e neme szabály szerint két hónapnál tovább nem tarthat, kivételesen azonban az ügyész indítványára, vagy a vizsgálóbíró előterjesztésére a felebbviteli bíróság azt a letartóztatás napjától számítva három hónapra meghosszabbíthatja, de csak nyomós okokból és csak akkor, ha a vizsgálat terjedelme s az ügy nagysága ezt az intézkedést megkívánja. Az olasz bűnvádi eljárásban a határidők már részletesebben vannak szabályozva. E szerint a vizsgálóbíró a letartóztatástól számítva 24 óra alatt közli az iratokat az ügyészszel (197. ez. második bek.), a ki a következő két nap alatt indítványt tartozik tenni a vizsgálóbírónál. A vizsgálóbíró pedig 24 óra alatt bemutatja az iratokat a felügyelő tanácsnak (197. ez. harmadik és hatodik bek.). Ha elegendő terhelő adat forog fenn, a felügyelő tanács a további