Képviselőházi irományok, 1892. XXVII. kötet • 870. sz.
Irományszámok - 1892-870f. A bűnvádi perrendtartásról szóló törvényjavaslat indokolásának kezdete
870. szám. 281 különösen az inquisitorius perben érvényesült és a ma uralkodó felfogás között. Ma minden reformmozgalom ama czél szolgálatában áll, hogy lehetőleg mellőzve legyen a vkogálati fogság és csak ott legyen helye, a hol mással nem pótolható, és hogy mennél hatályosabb biztosítékok akadályozzák a letartóztatási joggal való visszaélést. A modern irány szigorú kritika tárgyává teszi a letartóztatás hagyományos okait. Vagy egészen tagadja, vagy legalább is szűkebb korlátok közé szorítja az összebeszélés megakadályozása czéljából (collusio) való letartóztatás jogosultságát, megkönnyíti a letartóztatás megszüntetését, megrövidíti a letartóztatás tartamát, a fogság surrogatumát a biztosítékban keresi, a vizsgálati fogságot mindennemű büntetésbe beszámítani engedi és mindinkább utat tör az ártatlanul vizsgálati fogságot szenvedettek kártalanításának igazságos elve. Ajánlatos lesz a polgárok legfontosabb érdekeit érintő emez intézményeknek történelmi fejlődését részletesebben bemutatni. A) Rómának mind régi bűnvádi pere, mind a comitialis per ismerte az előzetes fogvatartást. A »Questiones perpetuae« korában azonban nem lehetett a római polgárt előzetesen fogságba helyezni, mert a vádlottnak joga volt önkéntes számkivetéssel menekülni más büntetés elől. A hol a száműzés, mint a legérzékenyebb büntetés, a büntetési rendszer központja volt: ott a megszokás megakadályozása végett nem volt szükség a polgár letartóztatására. Minél inkább kifejlődött a római köztársaságban az egyéni szabadság védelme, annál ritkább volt az előzetes letartóztatás és e helyett inkább a »libera custodia« intézményét alkalmazták, mely abból állott, hogy a vádlottat egy senatornak, vagy magistrataalis személynek őrizet végett átadták. A császárság korában már szokásos volt a »custodia militaris«, mely esetben a vádlottat e szolgálatra rendelt katonának adták át őrizet végett, továbbá a »cusíodia publica«, mint a letartóztatás legsúlyosabb neme, melyet fogházban hajtottak végre. A bíró szabadon rendelhette el eme custodia valamelyikét és mindenik esetben meg volt engedve a kezesség melletti szabadlábra helyezés. »De custodia reorum — mondja Ulpianus — (L. I. Dig. de custodia reorum) proconsul aestimare sólet, utrum in carcerem recipienda sit persona, an militi tradenda, vei fidejussoribus committenda vei etiam sibi.« Justinianusnak egy novellája (nov. 134. cap. 9.) szerint a nők ellen az előzetes fogságbahelyezés említett fajait nem lehetett alkalmazni. Ha azonban főbenjáró bűntettet követett el valamely nő: akkor vagy kolostorba zárták, vagy nőknek adták át őrizet végett. (Nullám mulierem pro crimine quolibet modo in carcerem mitti, aut includi, aut custodiri concedimus sed si crimen gravissimum sit, quo accusatnr, in monasterium, vei asceterium mittatur vei mulieribus tradatur, per quas custodiatur.) A régibb német vádper egyáltalán nem ismert előzetes letartóztatást. A vádló kötelessége volt a terheltet bíróság elé állítani és a középkori jogkönyvek is, mint a Sachsenspiegel (I. 50., II. 15.), Schwabenspiegel (Art. 115.), Richtsteig (c. 30., 30.) csak a tetten kapott elővezetéséről szólnak. A mint azonban a büntetőjog közjogi jelleget kezdett nyerni, a biróság a vádló indítványára az előzetes letartóztatást elrendelte. A Carolina ama tételt állította fel, hogy előzetes letartóztatásnak akkor van helye, ha siílyos bűntettet (peinliches Verbrechen) követett el valaki és jelentékeny gyanú hárul reá. Az kétségtelen, hogy a Carolina az előzetes letartóztatással járó visszaéléseket megakadályozni törekedett és a legelső német jogtörténészek tanúsága szerint ama kor joggyakorlatában a kezesség melletti szabadlábrahelyezés is gyakori volt. Kezdetben még az inquisitorius perben is ragaszkodtak ama tételhez, hogy csak súlyos bűntett és alapos gyanú esetében és csak más alkalmas eszköz hiányában lehet a terheltet letartóztatni. Minél inkább kifejlődött azonban az inquisitorius per s az absolut monarchia rendőri állama: annál kevesebb tiszteletben részesült a polgári szabadság, következéskép annál sűrűbbé vált az előKÉrVH. IROMÁNY. 1892 — 97. XXVII. KÖTET. 36 \
