Képviselőházi irományok, 1892. XXVII. kötet • 870. sz.

Irományszámok - 1892-870f. A bűnvádi perrendtartásról szóló törvényjavaslat indokolásának kezdete

870. szám. 173 sem a büntetés kiszabása tekintetében nincs a vádló indítványához kötve, (306. §. harmadik, 325. §. második bekezdés): a való tényállás megállapítása és az anyagi igazság érvényesítése mindaddig, mig a kir. ügyészség a vádat fentartja, biztosítva van még akkor is, ha a vádat nem helyes irányban képviselné. Ha pedig a kir. ügyészség nem képviseli a vádat, esetleges tévedésének vagy mulasztásának correctivuma gyanánt a sértett, mint ^oYmagánvádló léphet fel. Egyik irányban sem szükséges tehát az együttes magánvád intézményének behozása. Ez okokból a javaslat 50. §-a általában kifejezetten kizárja a concurrens magánvádat, kimondván, hogy a mennyiben a kir. ügyészség jár el a vád képviseletében, abban a sértett nem vehet részt. E szabály alól csak a 41. §. utolsó bekezdése esetében tesz kivételt, melynek indoka e §-nál van előadva. A fő- és a pótmagánvádon kivül, nem ugyan, mint a magánvád külön faját, hanem mint technikus megkülömboztetést, mely egyes intézkedéseknek tömörebb összefoglalását teszi lehetővé, használja a javaslat a csatlakozás fogalmát. Ez a magánvádnak azt az esetét jelöli meg, midó'n a fő- vagy pótmagánvádló mellett utólag még egy más sértett (a javaslat szerint csatlakozó) is magánvádló gyanánt közreműködni akar (45. §.) Alább kifejtendő czélszerííségi okok ez utólag jelentkező magán vádló jogkörének különálló meghatározását kívánják, ajánlatos volt tehát ennek külön megnevezéssel is kifejezést adni. Ha a javaslat csak magánvádlót minden hozzátélel nélkül említ, az alatt mind a fő-, mind a pótmagánvádló értendő. Midőn a javaslat a magánvádnak a megjelölt tág működő teret nyitja, kettőzött fontosságot nyernek az elővigyázat tekintetei, melyek a magán váddal történhető visszaélések megelőzését sürgetik. E részben a javaslat kimerítően rendelkezik s kitűzött irányához képest arra törekedett, hogy a hasznosnak kimerítésével s a károsnak lehető kizárásával a czélhoz legbiztosabban vezető középúton járjon. 4. A most tárgyalt fejezet anyagáról tájékozó általános szempontok megjelölése után a részletes határozatokkal kell tüzetesebben foglalkozni. a) A magánvádra jogosultak (41., 42. §§.). A continentalis törvényhozások magánvádlói rendszerét a tudományos kritika főleg a tekintetben támadja meg, hogy a magánvádra jogosultságot nagyon fukar kézzel osztják és ezzel magának az intézménynek ellensúlyozó hatását csökkentik. A francziá törvénynek nagy hibául róják fel, hogy csak a vagyonilag károsítottra ruházza a partié civile jogait. Gyakorlatilag ugyan a »kár«-nak tág értelmezésével igyekeznek a törvény hiányán segíteni, de azért fenmarad a bűncselekmények hosszú sora, melyeknél még a »partié civile < szerény működése is meg van tiltva, melyeknél a közvádló tevékenysége a kívánatos correctivum nélkül marad és melyekben az, kit a bűncselekmény leggyöngédebb érzelmeiben sértett, a büntetés szorgalmazásától és a jogszolgáltatás részére fentartott erkölcsi elégtétel követelésétől el van zárva. Hasonló támadásokat intéznek az olasz törvény ellen, mert az, hogy a károsított mellett a magánindítványra jogosultat is felemlíti, keveset segít a francziá törvénynyel közös hiányán. Hogy a pótmagánvádat teljesen kizáró és a főmagánvádat annyira megszorító német birodalmi törvény e tekintetben a legszerényebb kívánságoknak sem felel meg, az bővebb kifejtésre alig szorul. Legliberalisabb a magánvádra jogosítottnak meghatározásában az 1873. évi osztrák perrendtartás. Azon kívül, hogy, mint már fentebb említve volt, a] vádindítványra kizárólagos jogosultságnak s ebből folyólag az önálló magánvádnak legtöbb esetét állapítja meg, a pótmagánvádat nem egyedül a vagyoni kárt vallottnak adja meg, hanem bárkinek, a ki a bűncselekmény következtében magánjogi sérelmet szenvedett. A javaslat szerint, mint magán vádló járhat el az, kinek jogai ellen a bűncselekmény elkövetve, illetőleg megkísérelve volt, kinek bármely jogát sértette vagy veszélyeztette az