Képviselőházi irományok, 1892. XXVII. kötet • 870. sz.

Irományszámok - 1892-870f. A bűnvádi perrendtartásról szóló törvényjavaslat indokolásának kezdete

870. szám. [ 169 bíróság a vád folytatására hivatalból rendel ügyvédet. Indítványi bűncselekmények esetében csak a aértett félnek van joga magánvádat emelni, ha az államügyész a vádemelést megtagadta. Ezzel szemben Wolffson oly szöveget ajánlott a bizottságnak, a mely szerint az államügyészség elutasító, vagy a nyomozást megszüntető határozata ellen az indítványozó panaszszal élhet a* bíróság előtt, mely az államügyészségi iratokat megtekintheti, a terheltet nyilatkozásra felhívhatja s vagy elutasítja a panaszt, vagy vizsgálatot, illetőleg főeljárást rendel. A bíróság indítványra, vagy a nélkül követelheti az ügyészség fölöttes hatóságától, hogy a vádemeléssel más államügyészt bízzon meg; joga van továbbá a vád képviseletével ügyvédet is megbízni, ki e minőségében külön fogadalmat is te8Z. A magánvádló az ügyvéd kívánságára biztosítékot tartozik adni s felelős a költségekért. Az eljárás többi részei változatlanok maradnának. Az e módositványok körül kifejlődött vita a legérdekesebbek egyike volt. Gneist indítványa nem volt egyéb, mint a nagynevű tudósnak egy évvel később megjelent munkájában (Vier Fragen zur deutschen Strafprozessordnung) előadott eszméknek törvényhozási formulázása. Főérvül azt hozták fel az általa ajánlott rendszer ellen, hogy a subsidiarius magánvád ellentétben van azzal az elvvel, melyet a bízottság már előbb elfogadott s mely a törvény 170-ik §-ában nyert kifejezést: hogy ugyanis a sértett az államügyésznek elutasító határozatával szemben a bíróságtól végzést kérhet, mely az államügyészséget vádemelésre kötelezi. Maga Gneist elismerte ezt az ellenmondást s azon a nézeten volt, hogy javaslatának elfogadása ennek a vádrendszernek és az államügyészség intézményének fogalmával össze nem férő rendelkezésnek elejtését involválná. Gneisthez csatlakozott Schwarze szász főügyész, a legnagyobb szaktekintélyek egyike, ki addig vallott ellenkező nézetének nyilt megváltoztatásával kijelentette, hogy a törvényhozás helytelen útra téved ama rendelkezés felvételével, mely szerint a bíróság az államügyészséget vád emelésére utasíthatja. Az indítvány mellett felhozták, hogy a hivatalnok egyoldalú felfogása ellenében biztosítékok nyújtandók, s hogy az államügyészi vádmouopolium a német államok gyakorlatában is, kivált politikai ügyekben, nem egyszer jogmegtagadást szült. Mindezek daczára győzött a kormány által is pártolt ellenkező irány s a Wolffsonféle javaslatot fogadták el a discussio alapjául. A törvényjavaslat második olvasása alkalmával Gneist, Marquardsen és Puttkammer képviselők megújították a subsidiarius madánvád behozásárra czélzó indítványt. A népvád elejtésével magánvádjogot akartak adni az indítványttevőnek az államügyész elutasító határozatával szemben, természetesen a bíróság vádrautasító hatáskörének megszüntetésével. A bizottság érdemleges vita nélkül, ily alakban is mellőzte az indítványt. A kormányjavaslat rendszerét a német törvényhozás csak a principális magánvádra nézve fogadta el, a subsidiarius magánvádat illető részében azonban tetemesen megváltoztatta. Elhagyta a »sértett fél részvétele az eljárásban« czímű V. könyv első fejezetét, úgy, hogy a törvénybe csak a principális magánvád és a mellékvád mentek át. Az így előállott hézagot az által tartotta betölthetőnek, hogy megengedte a sértettnek, miszerint az államügyészségnek az eljárást megtagadó határozata ellenében a bírósághoz forduljon (170. §.). Ha a bíróság az indítványt alaposnaü találja, elrendeli a közvádemelését. E határozat keresztülvitelére az államügyészség kötelezve van (173. §.). A ki az eljárást ilyképen kezdeményezte, az mint mellékvádló csatlakozhatik a perhez, de csak úgy, ha »élete, egészsége, személyi állása, vagy vagyoni jogai ellen volt irányozva a bííncselekmény« (435. §.). É szerint a német birodalmi törvény tényleg kizárja a subsidiarius magán vádat. Az ennek helyettesítése gyanánt elfogadott intézkedéseket nem lehet utánzandóknak tekinteni. Valóságos privilégium odiosummá teszi az államügyészség vádemelői jogának kizárólagosságát, mert arr.i kényszeríti a közvádlót, hogy az eljárásra alkalmatlannak talált esetben is jogi meggyőződése KÉPVH. IROMÁNY. 1892—97. XXVIÍ. KÖTET. 22 #