Képviselőházi irományok, 1892. XXVII. kötet • 870. sz.

Irományszámok - 1892-870f. A bűnvádi perrendtartásról szóló törvényjavaslat indokolásának kezdete

870. szám. 165 vád ok nélkül való elejtésétől, továbbá hogy a magánvádlót az ügy körülményeinek alapos ismerete és fáradhatatlan tevékenységre ösztönző közvetlen érdekeltsége kiválóan képesítik a vád előmozdítására, különösen a bizonyító anyag összegyűjtése körül való közreműködésre. (50. §.) A magánvád intézményének hasznaival kétségtelenül káros eredmények is állanak szemben. Nem tagadható, hogy annak a vádlottnak perjogi helyzete, ki két vagy több vádló ellen kénytelen védekezni, terhesebbé válik, hogy a magánvád aljas érdekek előmozdítására szolgálhat és hogy a rosszhiszemű, vagy akadékos magánvádló az eljárást bonyolódottabbá, hosszadal masabbá teheti. E tények azonban, melyek nagyobbára csak ama tételt erősítik meg, hogy bármely, még oly üdvös intézménynyel is vissza lehet élni, nem alkalmasak arra, hogy magának az intézménynek jogosultságára nézve kétséget ébreszszenek, de figyelembe ajánlják mégis, hogy a magánvád elfogadása esetében a vele történhető visszaélések ellen biztosítékokról kell gondoskodni. A terheltnek kimerítő és tágkörű védelmi joga nélkül a magánvád nem engedhető meg ; az államügyészségnek a fj'magánvádlóval szemben is a vezetés és mind a fő-, mind a pótmagánvádlóval szemben a bármikor való közbeléphetés joga biztosítandó; a magánvádló jogkörének az ügyészségénél szűkebb korlátok közé szorítása, a huzavona és rosszhiszemű üldözést megakadályozó, illetve büntető határozatok nem mellőzhetők. 2. Oly intézmény, melynek forrása az opportunitás, melynek megítélésénél ellentétes szempontok érvényesíthetők, sőt figyelembe veendők, a legváltozatosabb szabályozásra nyújt alkalmat. Ez az oka, hogy a törvényhozások a magányádról oly eltérőleg rendelkeznek. A törvényhozás e nagy anyagából a jellemző mozzanatok csoportosítása mellett a magánvádnak következő főbb alakzatai construálhatók. A fő- (principális) magánvád, mely első sorban a sértettet oly módon illeti, hogy panaszával vagy magáninditványával közvetlenül a bírósághoz fordulhat, hogy az államügyészséget a vád képviseletével nem tartozik megkínálni, hogy az államügyészség ez ügyben rendszerint el sem jár s legfeljebb felügyelő és ellenőrző jogokat gyakorol, hogy végre a vád érvényesítése tekintetében a magánvádlót közel oly jogkör illeti, mint közvádra üldözendő bűncselekmények tekintetében az államügyészt. Másik alakzat a pót- (subsidiarius) magánvád, melynek akkor van csak helye, ha az államügyészség első sorban őt illető vádat nem emeli vagy elejti. Ez esetben is a magávádió az államügyészéhez hasonló jogokat gyakorol. Fel kell még említeni a mellék-magánvádat (Nebenklage, Privatbetheiligung). Ez ama közreműködés, melyet a sértett az ügyben eljáró államügyészség mellett gyakorol s mely a vád képviselete és a bizonyítékok megszerzése körül való közbenjárásnak, indítványok tételének és — többékevésbbé korlátozva — a perorvoslatok használatának jogaiból áll. Ezek a fogalommeghatározások és műszavak a törvényhozás eredményeinek vázlásánál és a későbbi fejtegetéseknél lényeges hasznokat biztosítanak. A római jog, mely még a császárok korában is elismerte minden római polgár ama jogát, hogy nemcsak delictumok, hanem közbüntettek miatt is vádat emelhet (actio popularis); a középkori népjog, compositionalis rendszerével és a sértettnek a vádhoz való kizárólagos jogaival; a római és a canoni jog receptiója után létesült törvények, melyek a közvádlói intézményt mellőzték, a magánvádló szerepét jelentőségéből kivetkőztették és végre a bíróság teljhatalmát emelték érvényre; az államügyészi intézmény correctivumául szolgáló újabbkori magánvádra nézve tanulságos adatokat nem szolgáltatnak.