Képviselőházi irományok, 1892. XXVII. kötet • 870. sz.
Irományszámok - 1892-870f. A bűnvádi perrendtartásról szóló törvényjavaslat indokolásának kezdete
870. szám. 163 Ha ennek daczára azt látjuk, hogy az lijabbkori törvényhozások majdnem kivétel nélkül bizonyos eltéréseket tartottak szükségeseknek, lígy ez igen fontos gyakorlati okok hatására vall. Legtöbb befolyással volt a vádmonopolium korlátozására ama tekintet, hogy az állam, bár minden bűncselekmény megtorlásánál van érdekelve, mégis nem szükséges bizonyítani, hogy ez az érdek nagyobb ott, a bol egyenesen az állam léte ellen irányuló bűncselekményekről, vagy a személy és a tulajdon súlyos sértéseiről van szó, mint ama delictumoknál melyek az egyén legszemélyesebb javait érintik. Az utóbbiak első sorban a közvetlenül érintettet sutják, közel járnak a magánjogi sérelem eseteihez, melyekre illik az ismeretes mondás: vigilautibus jura. Túlhajtás volna például minden esetben hivatalból üldözendő bííncselekménynyé tenni a becsületsértést. E sérelem megtorlandóságának leghivatottabb bírálója mindenesetre maga a sértett s ha ő azt fel nem veszi, vagy talán nem is érzi, úgy nincs képzelhető gyakorlati tekintet, mely ajánlaná, hogy e bűncselekményt, mely a sértetten kívül tényleg senkint nem érint, a polgárok összességének ügyévé tegyük. Hasonló természetű bűncselekmény még több van, nevezetesen a magánvádra üldözendők között, melyeknek megállapításánál részben az imént érintett szempont is irányadó volt. j Azonban az újabbkori doctrina és törvényhozás nem éri be a közvádjló monopóliumának e korlátozásával. Ama felfogás mellett, hogy egyes törvénysértésekre nézve fölösleges a közvád szabályát fentartani, mindinkább utat tör magának ama meggyőződés is, hogy a közvád kizárólagossága ártalmas és correctivumot igényel. Nem lehet ugyanis tagadni, hogy az állami vádközegnek az a hatalma, melyet különösen a vádperben gyakorol, bizonyos veszélyekkel jár. Az államügyész nem önálló tisztviselő, a biró függetlenségének és elmozdíthatlanságának biztosítékai nélkül ügyködik. Korlátlan vádemelő és majdnem épp oly korlátlan vádelejtő joga arra vezethet, hogy tényleg nem a bíróság, hanem ő, az administrativ tisztviselő és utasító joggal biró főnökei döntenek a fölött, hogy mi büntetendő, mi nem; mert gyakorlatilag egyre megy, akár a biró mond valakit ártatlannak, akár tényleg nem üldözik őt tovább. így a közvádlónak és főnökeinek felfogása és törvénymagyarázata lesz gyakorlatilag irányadóvá, elvonhatják a bűncselekmények megítélését az illetékes hatóságtól és gyakorolhatják az elvileg egyedül a bírónak fentartott jogokat. És ez még több aggodalomra ad alkalmat, mint az alaptalan üldözés, mely ha súlyos sérelemmel is járhat, még sem zárja ki az orvoslást, mely a biró kezében marad. De a közvádló mulasztása és tudatos tétlensége miatt nem lehet igénybe venni a független, részrehajlatlan biró közbelépését. A per tényezői egyikének túlsúlya ellenkezik a vádrendszerrel, mely a factorok egyensúlyára törekszik. Ez egész rendszeren ama gondolat vonul végig és a perbeli szerepek megosztásának czélja éppen az, hogy az egyik tényező ne léphessen át a másiknak körébe. Ellenmondás volna, ha akkor, midőn a biró tevékenységét a legszorosabban vett ítélkezésre szorítják, a vádló jogkörét oly tágra szabnák, hogy az implicite a bíráskodást is magában foglalja. Szemben a nyomozó rendszerrel, mely a birót tette voít mindenhatóvá, ez a rendszer az ellenkező végletbe aberrálna, midőn a közvádlónak adna teljhatalmat. Azért látjuk, hogy a vádper egyrészt biztosítékokat nyújt a vádolás korlátlansága ellen (vádjury, vádtanács, kifogások), másrészt pedig oly intézményeket állít fel, melyek a vádló mulasztásait helyreütik 4 E tekintetben az orvoslás különféle módjai voltak megkísérelve. Némelyek azt ajánlották, hogy az ügyészség a bíróságok mintájára függetlenül legyen szervezve. Ezzel el volna ugyan érhető, hogy a kir. ügyészség a vád képviseletének jogát kizárólag jogi szempontok 21*
