Képviselőházi irományok, 1892. XXVII. kötet • 870. sz.

Irományszámok - 1892-870f. A bűnvádi perrendtartásról szóló törvényjavaslat indokolásának kezdete

160 870. szám. A perorvoslat nem a vád ellen irányul, hanem az ítélet ellen s elméletileg nincs más eredménye, mint hogy az elsőfokú bíróság ügydöntő határozatának ereje fölfüggesztetvén, az ügy az egyik bíróról a másikra hárul át (devolutio). S bár a felső biró előtti eljárás is contradictorie van szervezve, ez mit sem változtat a felek közbenjárásának lényegén, mely abban áll, hogy a felek az ítéletnek megváltoztatását szorgalmazzák. Ha tehát a vádló a felsőfokon ama meggyőződésre jut, hogy az eljárás nem folytatandó tovább: úgy a félmentés indítványozásában nem akadályozható ugyan, de ez nem érintheti a bíróságnak azt a jogát, hogy a kizárólagos hatalmába átment ügyet az indítványtól függetlenül intézze el. A mi a vád elejtésének feltételeit illeti, ezek azonosak az eljárás mellőzésének feltételeivel. Egészben véve csak annyit lehet mondani, hogy a vád elejtése gyakorlatilag ama szempontok szerint kell, hogy történjék, a melyek az eljárás meg nem indításánál irányadók. Correct felfogás szerint az ügyész a vádat akkor fogja elejteni, ha az eljárás folyamán az ügy körülményeit olyanoknak ismeri fel, hogy korábban való megállapításuk esetén nem emelt volna vádat. A javaslat 34, §-ának első bekezdése és 101. §-a adják meg az általános irányadó útbaigazítást. Részletesebb szabályok az ügyészségi utasításba foglalhatók, nevezetesen az, hogy kiválóan fontos bűncselekmény miatt indított eljárás vagy kétség esetén a kir. ügyészség tagja a vád elejtéséhez feljebbvalójának utasítását kérje ki. A vád elejtésének féltétéléül irja elő a javaslat a kir. ügyészség ez irányban tett indítványának indokolását. Ez több irányban óhajt biztosítékot teremteni. Az indokolás egyrészt jelentékeny biztosíték a vádnak könnyelmű és alap nélkül való elejtése ellen, másrészt kizárja azt, hogy a kir. ügyészség oly egyoldalú nyilatkozattal, melynek motívumait nem is hozza nyilvánosságra, feltétlenül és végleg elvonhassa az ügyet a bíróságnak vizsgálata és határozata elől; továbbá az indokolás megkivánása a nyilvánosságnak ellenőrző bírálata alá helyezi a kir. ügyészség eljárását; végre a terhelt érdekeinek kellő biztosítását is több irányban előmozdítja. Ha a törvényhozás megengedné a kir. ügyészségnek, hogy a vádat tetszése szerint elejthesse, a nélkül, hogy ennek indokairól számot adni volna köteles: ez önkényre vezethetne és visszaélést idézhetne elő. Az utóbbinak a kir. ügyészség feljebbvaló hatósága részéről való megtorlása már mit sem segíthetne az egyes concrét eseteknek törvényellenesen vagy helytelenül történt elintézésén, mert akkorra az ügy már jogérvényesen és ügyfél részéről meg nem változtatható módon be volna fejezve. A szóban levő rendelkezés a vádelv szempontjából nem támadható meg. A javaslat a vádelv tekintetében elfoglalt álláspontjától nem tér el azzal, hogy a helyes bűnvádi igazságszolgáltatás érdekében előírja a kir. ügyészség részéről a vád képviselete körül tett leglényegesebb nyilatkozatok indokolását. Ezekhez járul, hogy sem a bíróság tekintélyével, sem a helyes bűnvádi igazságszolgáltatás érdekeivel nem férne össze, ha a kir. ügyészség a vád elejtésének indokait elhallgathatná. A vád elejtése a kir. ügyészség részéről ugyan rendszerint az eljárás megszüntetését eredményezi, de pótmagánvád esetében mégis fontos lehet, ha a bíróság a kir. ügyészség visszalépésének okát ismeri s nyilvánvalólag nem jelentéktelen az indokolásnak az a hatása is, hogy a sértett fél, a ki a vád egyszerű elejtése esetében alighanem kivétel nélkül fellépne magánvádlóul, az indokolásból kellő jogi tájékozást nyervén, legtöbb esetben elállana attól, hogy a hasztalan perek számát szaporítsa. Ez a rendelkezés a vád elejtése tekintetében terhelt érdekeit is lényegesen előmozdítja. Nagy külömbség van a közt, hogy ha a kir. ügyészség egyszerűen annak kijelentésére szorít-