Képviselőházi irományok, 1892. XV. kötet • 513. , XVI-XXI. sz.

Irományszámok - 1892-513. Törvényjavaslat a házassági jogról

196 513. szám. A mint azonban az állami törvényhozás a házassági jogot teljes egészében szabályozás tárgyává teszi és minden állampolgárra kiterjedő jogot akar megalkotni, a felbonthatatlacság elve csak akkor volna fentartható, ha azt az állam érdekei követelnék. Ilyen érdekek azonban a valóságban nem léteznek. Midőn jelen bonyolult házasságjogi viszonyaink épen annak a körülménynek következményei, hogy mindenben egyenlő természetű életviszonyok egészen különböző felfogások jogi uralma alá helyeztettek, azoknak orvoslása, mint a házassági jog megalkotásánál általában, ugy különösen a házasság megszűnésének szabályozásánál is a jogegység szempontjának feltétlen érvényre emelését sürgeti. Ott, hol különböző vallásfelekezetekhez tartozó honpolgárok nagyobb számban együtt laknak, a hol a viszonyok a gyakori vegyes házasságokatkikerülhetetlenné teszik: épen a házasság felbontásának kérdése az, mely megköveteli az egységes szabályozást, melynek hiánya ugy a szorosan vett családi élet terén, mint a házasságok polgárjogi vonatkozásaiban zavarokat és a szilárd jogrenddel össze nem férő félszeg helyzeteket teremt. Az állam jogintézményeinek szervezésében nem tulajdonithat döntő súlyt a vallási dogmáknak és polgárait polgárjogi viszonyaikban nem rendelheti alá tőle czéljaiban és eszményeiben különböző társadalmi kör uralmának. Midőn az állam a házasságot kizárólag polgárjogi vonatkozásaiban teszi szabályozása tárgyává, nincsen hivatva dönteni a felett, hogy a házasság felbonthatlansága isteni törvényen alapszik-e vagy csak emberi alkotás eredménye, hanem elválasztva a tisztán vallási mozzanatokat a polgárjogiaktól, azoknak háboritlan kezelését az egyházaknak elkülönített hatáskörébe utalja és sértetlenül hagyja az egyének azon szabadságát, hogy egyházaiknak a házasságról táplált felfogását magokra nézve kötelezőknek tekintsék és követhessék. Nem állhat meg ennélfogva azon ellenvetés, mintha a törvényhozás, mely általában a házasság felbonthatóságának elvét emeli érvényre, a lelkiismereti szabadságot sértené; mert a házasság felbontására való jog nem kényszerítő szabály, valamint az sem, mely az új házasság kötését megengedi; e szabadsággal csak az él, ki azzal élni akar. A ki hite és lelkiismerete szerint házasságát megszűntnek nem tartja, mindenben hű maradhat vallási meggyőződéséhez. Ha az állami törvény a meghatározott esetekben a házasság felbonthatóságát kimondja, ezzel csak az állami kényszer szűnik meg a felbonthatlanság elvének megtartására, de sem az egyházak szabadsága, sem a lelkiismereti szabadság nincs sértve. A javaslat a házasság felbonthatóságát nem mint szabályt, hanem mint a helyzet parancsoló kényszere által alkalmazott végső eszközt tekinti. A javaslat álláspontja szerint is a házasság az egész életre kötött viszony, azért mondja a 33. §., hogy azt időhöz vagy feltételhez kötni nem lehet. Ezen kiindulási alap felel meg a házasság erkölcsi természetének, mert két félnek azon kölcsönös teljes odaadása és az életközösség, mely a házasság lényegét képezi, ideiglenes jellegűnek nem is képzelhető. A törvényjavaslat azonban nem hunyhatott szemet azon igazság előtt, hogy midőn azon belső életközösség, melyeta házasság természete igényel, tényleg helyrehozhatlanul felbomlott, s a házasság csak névleg áll fenn, annak tehát erkölcsi alapja elenyészett: ezzel fennállásának létjogosultságát is elvesztette s a házastársakat frigyük képzeleti kötelékében kényszeritőleg marasztani sem nem észszerű, sem nem méltányos, sőt az erkölcsi érzetet is sérti, a mint azt egy hírneves belga jogász jellemezte: c'est pis qu'une dérision, c' est la profanation d' une chose sainte. Másfelől azonban mélyreható állami, erkölcsi és jogi érdekek követelik, hogy a törvényhozás a házasság felbontásának szabályozásánál gondos körültekintéssel járjon el. Fontos állami érdekek követelik a házasság intézményének szilárd alapra fektetését. Ezen érdekeit az állam a házassági jog megalkotása alkalmával két utón juttatja érvényre;