Képviselőházi irományok, 1892. XV. kötet • 513. , XVI-XXI. sz.

Irományszámok - 1892-513. Törvényjavaslat a házassági jogról

$1 513. szám. vonatkozó hatály írói is helyesebben lehet a törvénykönyv azon részeiben intézkedni, a hol az érvényes házasság jogkövetkezményei nyernek megállapitást. Miután érvényben levő magánjogi szabályaink a putativ házasság jogkövetkezményeit szabályozzák s ezen szabályok a javaslat törvényerőre emelkedése után is érvényben maradnak, ily rendelkezésnek szüksége ezúttal nem forog fenn. V. FEJEZET. A házasság megszűnése. A házassági jog szabályozásának egyik legfontosabb részét a házasság felbontásának kérdése képezi. Különböző idők, sőt ugyanazon kor müveit törvényhozásának álláspontja is lényegesen eltér e tekintetben egymástól. A társadalmi élet kezdetleges állapotaiban a felek a házasságot hatósági közbenjárás nélkül kötik és önkényes akaratukkal szüntetik meg. A római jogászok a személyes szabadsággal nem tartották összeegyeztethetőnek, hogy a házasság felbontása birói ítélethez legyen kötve. A keresztény császárok törvényhozását megelőzőleg a házasság kölcsönös beleegyezéssel épen ugy felbontható, mint az egyik fél egyoldalú akaratából és habár idővel a házasság felbontásának okai között különbséget tettek és azt, a ki ok nélkül taszította el magától házastársát, vagyoni hátrányokkal és egyéb büntetésekkel is sújtották: a felbontást mindenkor elismerték, sőt könnyítették; erre mutat a praetor eljárásának vezéreszméje: item sí qua alia justa causa esse videbitur, divortium dabo. A keresztény" császárok a közös akaraton nyugvó elválást büntetések alkalmazásával igyekeztek gátolni. Justinian 117-ik novellájában megállapította ugyan az egyes váló okokat s az önkényes válást ex communi consensu eltiltotta, de a későbbi császárok alatt a hatósági közbenjárás mellőzésével történt elválások ismét gyakorlatba jöttek, habár az ujabb házasságkötésre vonatkozó tilalmak azoknak alkalmát lényegesen csökkentették. Ugyanez a mózesi jog álláspontja, mely a házasságnak kölcsönös beleegyezés alapján való felbontásában és a nő házasságtörése esetében a férj egyoldalú repudiatiója alakjában máig is fenmaradt. A felbonthatlanság elve szorosan összefügg a katholikus egyház felfogásával, mert midőn az egyház a házasságot a szentségek sorába emelte, ezen eltörölhet étlen jellegénél fogva annak felbonthatlanságát is dogma erejével ruházta fel. Feltétlen érvényt a házasság felbonthatatlanságának elve azonban a kath. egyház kebelében sem nyert. A matrimonium ratum sed non consummatum a katholikusoknál is alá van vetve a felbonthatóság esélyének. Ismeretes ugyanis, hogy a katholikus felek között létrejött még el nem hált érvényes házasság felbontható nemcsak pápai dispensatióval, hanem az által is, ha az egyik házastárs a pápától megerősített szerzetesi rendbe lép és ünnepélyes szüzességi fogadalmat tesz. A reformatió a házasságot lényegileg polgári jogviszonynak tekintette. A házasság szentségi jellegének el nem ismerése megszüntette felbonthatlanságának indokait. A protestáns egyházfelfogás kezdetben visszatért a római jog házassági rendszerére. Elismerte, hogy bizonyos okokból a házasság ipso jure felbontható és a felbontott házasság nem áll útjában ujabb házasság kötésének, ha a második házasságra lépő fél igazolja, hogy korábbi házassága házasságtörés vagy hűtlen elhagyás okából ipso facto megszűnt. A nézetek alakulására befolyással bírt a XVIII. század naturalistikus bölcselete, melynek tanai közé tartozott az is, hogy az államnak érdekében áll a népesség szaporodását a házasságkötések könnyítése által előmozdítani. Ezen időtől fogva politikai czélszerűségnek kezdették felismerni, hogy a házasságok felbontása elébe minél kevesebb akadályt gördítsenek, mi annál könnyebben volt foganatosítható,