Képviselőházi irományok, 1892. XIV. kötet • 482-512. , IX-XV. sz.

Irományszámok - 1892-510. Törvényjavaslat, a közigazgatási biróságokról

510. szám. 327 Ezek az előzményei a törvényjavaslat 113. §-ába iktatott azon rendelkezésnek, mely szerint az ott megnevezett közegek a közigazgatási hatáskör és az állami (kincstári) köaérdek védelmére a törvényhatósági és közigazgatási bizottságok intézkedései és határozataival szemben panaszjoggal élhetnek. A hatósági panasz szabályozásánál különös gondot fordítottam a panasz czéljának szabatos meghatározására és az annak gyakorlatára hivatott közegek kijelölésére. A hatósági panasz czélja: az illetékesség megóvása, a törvény, rendelet és szabályrendelet megtartása s az állami közérdek megvédése. Ennek daczára a törvény, rendelet és szabályrendelet megtartásának, s a közigazgatási közérdeknek az állami közérdektől elkülönitett felemlitését azért nem tartottam szlikségesnek, mert ezeknek megsértése az adott helyzetben csakis annyiban jöhet figyelembe, a mennyiben ezen sérelem egyszersmind az állami közérdek megsértését is magában foglalja. Elismerem, hogy »az állami (kincstári) közérdek« kifejezés szabatosság és határozottság tekintetében alapos kifogások alá esik, de kétségtelen, hogy az elérendő czélt elvileg tisztábban és világosabban körülírni eddigelé tudtommal legalább még nem sikerült. Megjegyzem egyébiránt, hogy az állami közérdek fogalmához tapadó ruganyosság minden bizonynyal tetemesen fog enyhülni az által, hogy jövőre minden előforduló esetben a politikai érdekkörön teljesen kivül álló független bíróság fog Ítélni azon kérdés felett, hogy valamely esetben fenforog-e az állami közérdek s ha igen, miben nyilvánul az és mennyiben veendő figyelembe? A közigazgatási folyamatban a közérdek védelmére irányuló felebbvitel jogát törvényeink a főispánra, a tiszti főügyészre és a középfoka hatóságokra ruházták. A kitűzött czél, a közérdek hatályos védelme, leginkább a hatáskör és a közérdek védelmének egy képviselő személyében való összpontosításával lett volna elérhető; hogy ilyennek szervezését javaslatba nem hozom, ennek indoka közigazgatási jogrendszerünk természetében, nevezetesen pedig annak azon sajátságában található, hogy közigazgatási szervezetünk a közép fokon is majdnem annyifelé van széttagolva, mint a központon, s hogy annak különböző ágai csak igen gyér és laza szálakkal vannak egymással némi összeköttetésbe hozva a főispán elnöklése alatt működő közigazgatási bizottságban, s ezért nem találtam középfokú közigazgatásunk szervezetében olyan közeget, kire ezen feladat megnyugvással reábízható lett volna. Nem maradt tehát más hátra, mint az, hogy a törvényhatósági és közigazgatási bizottságokban elnöklő főispánt és a középfokú (törvényhatósági) hatóságok vezetőit ruházzam fel a panaszjoggal a közigazgatási hatáskör és az állami (kincstári) közérdek védelmére indítandó közigazgatási perben. A tiszti ügyésznek panaszjogot nem véltem adandónak; mert ő intézkedési és határozási joggal nem bírván, közigazgatásunk egy ágát sem képviseli s mint a törvényhatóság jogtanácsosának amúgy is módjában áll nézeteit a fő- és alispán utján érvényesíteni. Meg kell még jegyeznem, hogy a hatósági panasz közvetlen tárgyalására és eldöntésére minden esetben a felső közigazgatási bíróság van hivatva, s hogy ennélfogva a panaszirat benyújtása után következő további lépések már az esetleg nagyobb összegekre rúgható utazási költségek kikerülése szempontjából is, az illető ministerre voltak bizandók, ki ehhez képest a panasz képviseletében a közigazgatási hatáskör és az állami (kincstári) közérdek védelmére tárgyalás előtt a bírósághoz írásbeli nyilatkozatot intézhet, s a szóbeli és közvetlen tárgyalásra megbízottat küldhet. Egyébként a hatósági panasz folytán keletkező perben érdekelt magánfeleket és a közigazgatási folyamatban eljárt hatóságot mindazon jogok illetik meg, melyeket a törvényjavaslat a magánpanasz folytán keletkező perekben érdekelt egyesek- és testületekre ruház. Nem szorul bővebb bizonyításra a törvényjavaslatban lefektetett azon elv helyessége sem,