Képviselőházi irományok, 1892. X. kötet • 349-285. sz.

Irományszámok - 1892-370. Törvényjavaslat, az állami anyakönyvekről

370. szám. 309 A mint pedig nem ezen módozatot választjuk, előáll a polgári anyakönyvek szüksége. Igaz, hogy ezen szempontból csak azok számára kellene polgári anyakönyvekről gondoskodni, kik oly felekezeknek tagjai, mdy anyakönyveket bármely okból nem vezet; de méltán felvethető a kérdés, vájjon czélszerű és hasznos megoldás volna-e az, mely a már is sokféle anyakönyveket még szaporítja, mely a felekezeti anyakönyvek mellé még részleges államiakat is állitana, mely a polgárok egy .részére behozná az amakönyvi kényszert büntetés terhe alatt, mert e nélkül polgári anyakönyv czéljához nem vezethet, mig a többire nézve ezen kényszert mellőzné; helyes lenne-e, hogy éppen midőn a jogegyenlőséget vallás dolgában be akarjuk hozni, a jogegyenlőtlenséget élesitenők. Meggyőződésem szerint az anyakönyvi viszonyokba rend csak ugy hozható, ha az anyakönyvekbe az államot érdeklő tények fognak bejegyeztetni és ha mindenkire egyaránt bejegyzési kényszer állapittatik meg; a mi pedig csak az általános állami anyakönyvek által érhető el. Harmadik akadálya annak, hogy a jelenlegi rendszer a fejlődő igényeknek eleget tegyen és az anyakönyvek megbízható bizonyítékai legyenek a személyi állapotoknak, egyrészt az azok vezetésével megbízott egyházi közegek műveltségi fokában létező nagy különbségben, másrészt a közvetlen ellenőrzés különböző hatályában van. Mig egyes felekezetek anyakönyvvezetői ebbeli tisztöket, a mennyire a vázolt nehézségek kőzött lehető, jól teljesitik, viszont a gyakorlati életből merített számos példával, főleg pedig -az évi ujonezozások alkalmával felmerülő sok kellemetlen tapasztalattal lehet bizonyítani, hogy más felekezetek anyakönyveinek vezetése megbízhatóság tekintetében nagyon sok kívánni valót hagy fenn. Kétségbevonhatlanul bizonyítja ezen tényt, hogy a gyakran felmerülő rendellenességek már 1874-ben arra kényszeritették a honvédelmi kormányt, hogy elrendelje, miszerint a honvéd parancsnokságok a nyugdíjképes egyének anyakönyvi lapjait felülvizsgálják, kiigazítsák. Ezen most emiitett bajokon a mai keretekbea csak ugy lehetne segíteni, ha a felekezeti anyakönyvvezetők működése felett az ellenőrzést közvetlenül az állam saját közegei által gyakorolná. I>e ez a kívánt eredmény helyett csak conflictusokhoz vezetne. Ezen czélzatta', egyes anyakönyvek vezetésénél felmerülő törvényellenességek megszüntetése czéljából adta ki a közoktatási minister ur ama nevezetes februári rendeletét. És hová vezetett? Lelkiismereti conflictusokra, a felekezeti érzékenység felébresztésére, az állam és egyház közötti félreértésekre, súrlódásokra. Midőn a kormány közhivatalnokához fordult, maga előtt találta a lelkészt, maga és közege kőzött találta az egyházat. Midőn saját belügyeit akarta az állam rendezni, az egyház is érintetett. Ezen tapasztalat bizonyítja, hogy téves volna az anyakönyvek vezetésénél mutatkozó hibákat szigorúbb ellenőrzés, éberebb figyelem, fokozott szigorral akarni javítani. A nehézség abban áll, hogy ma az állami és egyházi anyakönyvek közösen és együtt, egy és ugyanazon könyvben, egy és ugyanazon közeg által vezettetnek, midőn tehát az állam saját ügyét szabályozza, önkénytelenül és akaratlanul az egyház belügyébe is avatkozik. Ezen nehézség megszüntetésének csak egy útja van és ez az állam hatáskörének külön választása az egyházétól. Csak egy eszköz segíthet ezen bajon, az, ha az állam közvetlen és feltétlen alárendelt közegei által tisztán csak állami czélok szerint vezetett anyakönyveket szervez. Csak így biztosithatja azt, hogy az anyakönyveket mindenüit megfelelő minősítéssel bíró egyének mindenütt egyenlő és szigorú ellenőrzés mellett vezessék. Szükségesnek tartom azt is indokolni, hogy miért határozta el magát a kormány arra, hogy ezen törvényjavaslatot már most benyújtsa, sok más, szintén szükséges reform behozatala előtt. Az indok az imént már megemlitett elkeresztelési rendelet következtében előállott helyzetben rejlik.