Képviselőházi irományok, 1887. XII. kötet • 357. sz.

Irományszámok - 1887-357. A magyar bűnvádi eljárásról szóló törvényjavaslat indokolásának folytatása és vége

450 357. szám. érdekek miatt kivánja a terhelt a szembesítést, akkor kívánságát nem szabad mellőzni. Egyébiránt a mai gyakorlat ezt követi is. Ily félreértéseket czélszeríí volt megelőzni, s ezért a javaslat világosan kijelenti, hogy a terheltnek szembesittetésére vonatkozó jogos és indokolt kivánságát mellőzni nem szabad. 9. A javaslat nem korlátozza a kihallgatásra hivatott közeget abban, hogy a terheltet hányszor hallgassa ki. Megtörténhet tehát, hogy már az előzetes eljárás során többször hallgattatik ki a terhelt és eltérő vallomásokat tesz, vagy épen előbb tett beismerését vissza is vonja. Nehogy ez eltérés, illetve visszavonás magyarázatlanul maradjon: szükséges volt intézkedni, hogy azok tekintetében kérdés intéztessék^ a terhelthez. A kihallgatás intézményének jellegéből önként következik, hogy eme kérdéseket is oly szellemben kell feltenni, hogy az eltérésnek terhelő következményeit megismerje a terhelt. A beismerést néha a rendőri közeg a meglepetés első perczeiben talán meg nem engedett eszközökkel csikarja ki. Intézkedni kell a vizsgálóbírónak, hogy a mennyiben a terhelt ily körülmények között tett beismerését visszavonja, a visszavonás okait felderíthesse. Soha sem elég tehát az eltéréseket, vagy a beismerés visszavonását egyszerűen constatálni, hanem mindig az okok után kell tudakozódni, mert az erre adott válasz, esetleg az ennek következtében szükségessé vált nyomozás ad felvilágosítást arra nézve is, hogy melyik vallomásnak tulaj donitható hitelesség. 10. A beismerésről mint bizonyítási eszközről a javaslat, »expressis verbis* nem intézkedik. A beismerés visszavonása oka után való tudakozódásra vonatkozó rendelkezésén kívül még csak két irányban tesz e fejezet a beismerésről említést (242. §.). Egyrészt e szavakkal: hogy >a beismerés kieszközlése czéljából nem szabad az elővizsgálat menetét késleltetni*, kifejezést ad e fejezet bevezetésében kifejtett főelvnek. Másrészt kimondja, hogy pusztán magával a beismeréssel a nyomozás, vagy vizsgálatot vezető közegnek beérni nem szabad, hanem kötelessége egyéb bizonyítékokat is megszerezni, melyek a bűnösség mellett tanúskodnak. Mindebből azonban nem az következik, hogy a javaslat nem tulajdonitana kiváló fontosságot a beismerés bizonyítási eszközének, hanem csupán a bizonyítékok szabad méltatásának rendszeréhez kivan hű maradni, midőn a részletes szabályozástól tartózkodik. Semmi sem mutatja inkább, minő súlyt helyez a javaslat a beismerésre, mint a jelen fejezetnek minden rendelkezésén végig vonuló ama komoly törekvés, hogy minél tisztább és külbefolyásoktól minél inkább ment elhatározás legyen annak forrása. Mindig és mindenütt elsőrendű bizonyítási eszköznek tekintették a beismerést. Ha voltak is olyanok, kik Quintilián nézetét: >Ea natura est omnis confessionis ut possit videri demens, qui de se confitetur* — követ-e hasonló paradoxonokban tetszelegtek, sőt ha oly szellem is, mint Fiiangieri, pártjukra állt, ugy nemcsak a római, angol-skót és északamerikai vádper, hanem a középkori inquisitorius eljárás és a modern vegyes per mégis kivétel nélkül elismerték a beismerés bizonyító erejét. Elismerték pedig amaz alapon, hogy önmagára kártékony és ártalmas vallomásokra rendszerint senki sem bír hajlandósággal, ha csak lelkiismerete, a megbánás, a bűnösség tudata és az igazság hatalma arra nem indítják. Mindazáltal lehető óvatossággal kell mérlegelni a beismerés értékét. A tapasztalat mutatja, hogy igen sok esetben nem ily eszményi mozzanatok képezik a beismerés okát, hanem inkább akkor tesz beismerést a terhelt, midőn az ellene feltornyosuló bizonyítási anyagból látja, hogy tagadása mit sem segit. Ha tehát ily tárgyilagos bizonyítási anyag nem áll a bíró rendelkezésére, hanem csak a terhelt beismerése az egyedüli bizonyíték: akkor kötelessége további adatok után kutatni, mert sok és különféle ok bírhatja a tettest hamis beismerésre. A bűnesetek chronikája igazolja, hogy életuntság, önfeláldozás, más büntetendő cselekmény eltitkolásának czélzata, anyagi jutalom igen gyakran voltak rugói a beismerésnek. Már Ulpian beszél el egy esetet, hol a rabszolga gyilkossággal vádolta magát, csak azért, hogy ura hatalmából kikerüljön, és hozzáteszi: >Si quis ultro de maleficio fateatur, non semper ei fides