Képviselőházi irományok, 1875. IX. kötet • 372. sz.

Irományszámok - 1875-372. Folytatása a büntetőtörvénykönyv indokolásának

372. szám. 289 tetni; daczára annak, hogy azon dolog nem veszett el, s hogy azt a tulajdonos — előtte ismeretes czélból tette oda, a hol volt, és hollétét igen jól tudta. Ezen lehetőség abból resultál, a mit a lopásnál — a benső constitutiv elemekre vonatkozólag részletesebben kifejtettünk. A mint nem elég, hogy a dolog objective másnak tulajdona legyen, s megszünteti a lopást — ha a tettes azon meggyőződésben volt, hogy a dolog az ő saját tulajdona: ép ugy áll ez a birtokra, illetőleg a birlalatra nézve is: mely tekintetben szintén megszűnik a lopás — ha oly dolog, mely objective másnak tettleges birtokában van, alapos okokból, birtokon, illetőleg birlalaton kivül létezőnek tartatik. Ily esetben tehát nem a birtokból vagy birlalatból való elvétel, hanem a birtokláson kivül levőnek tartott dolog eltulajdonítása — a tulajdonnátétel állapítja meg a bűnösséget. Annak megítélése: vájjon a dolog apprehendálásánál alapos okai voltak-e a tettesnek arra nézve, hogy azt elvesztettnek tartsa: mint ténykérdés a biró cognitiója körébe tartozik; erre nézve a törvény nem adhat utasítást; ezen megállapítás mindenik esetben a fenforgó körülményektől függ. Többen — s különösen a francziák különbséget tesznek a közt, ha valaki más által elvesztett dolgot keres, s már a keresésnél azon szándéka van, hogy azt — megtalálás esetére, eltulajdonítja ; és a közt — ha véletlenül találván meg az elvesztett dolgot: megtartási szándóka csak később keletkezik. A delictum természetére nézve — a mennyiben e keresett dolog nincs másnak birtokában a két eset közt nincs különbség; a különbség csak is a bünösségi fok, s igy a büntetés tekintetében igazolt. E követelménynek elég tétetik a büntetés mértékének maximum és minimum közti megállapítása által, a nélkül, hogy e czélból akár külön species, akár külön büntetési tétel megállapítása válnék szükségessé. Feltűnik talán — hogy a 348. §. nem említ sem eltulajdonítást, sem jogtalan használatot: hanem a bűnösséget a visszaadás vagy a feljelentés elmulasztásához köti. Ez jogi szempontból kifogás alá eshetik, és kétségtelen, hogy itt, az eltulajdonítás praesumálása állapíttatott meg criterion gyanánt. De mi ezt szükségesnek tartottuk. A talált dolog birtokba vétele jogos cselekmény lóvén: azon mozzanat, midőn a jogos cselekmény a jogtalan eltulajdonításba megy át, — a legtöbb esetben nem ismerhető fel. Mi tehát egy külső s világosan felismerhető ismérv megjelölését láttuk czélszerünek mind a találó, mind az elvesztő érdekének szempontjából. Az előbbi — a visszaadás vagy feljelentésnek elmulasztása esetében, ezen idő eltelte előtt nem lesz a bíróság elé hurozolható, s indokolatlanul gyanúsítható; az utóbbira nézve pedig nagyobb garantia, ha a törvény bizonyos időt állapit meg, mely idő alatt az átadásnak vagy feljelentésnek — büntetés terhe alatt meg kell történni. A törvényjavaslat e czólra 3 napot indítványoz; ez elég idő arra, hogy ebbeli kötelezettségét bárki teljesíthesse. A „hatóság" alatt a rendőri hatóság, a községi elöljáróság is értetvén: a kötelesség teljesítése — időveszteség, költség ós fáradság nélkül eszközölhető. A 349. 8-hoz. A ki régi kincset talál, és azt a hatóságnak 3 nap alatt be nem jelenti, a talált kincs jogtalan elsajátításának vétségét követi el, és 2000 frtig terjedhető pénzbirsággal büntetendő. A talált kincs elkoboztatik. Mi értetik a régi kincs alatt? Ennek meghatározása nem ide tartozik. De a mennyibea a talált régi kincs nem válik egészben a találó tulajdonává: e szempontból annak eltulajdonítása jogtalan, s a büntetés — nemcsak magánjogi érdekből — mint a jogosultnak jogellenes megkárosítása, hanem a régi kincsek történelmi becsénél fogva, s közérdekből is indokolt. Szabadságbüntetés e delictum criminalisticai jellegének vitás volta miatt nem indítványoztatok; do minthogy az elkövetés rugója — rendszerint nyerészkedési vágy: ez okból a pénzbüntetés, még pedig a visszonyokhoz képest 2000 frtig fokozva, a legalkalmasabb, és legczólKÉPV. H IROMÁNY 1875-78. IX. 37