Képviselőházi irományok, 1875. VII. kötet • 256-286. sz.

Irományszámok - 1875-286. A magyar büntetőtörvénykönyv a büntettekről és vétségekről. Második rész indokai.

286. szám. Sajnálni lehet, hogy a törvényjavaslat ezen fejezete fölött, a kamrákban lefolyt, nagyon részletes, sőt viszontagságos tárgyalás alatt: épen ezen kérdés szó nélkül hagyatott. Sajnálni lehet azt is: hogy Nypels-nek — a legilletékesebb irónak commentárja, ezen szakaszig mai napig sem jutott el. A belga törvénykönyv szerinti állása a kérdésnek — mindezek folytán — külföldiek által "biztossággal alig állapitható meg.'Annyit talán mégis mondhatni: hogy a „hamis" vádnak mind tágabb objectuma (Titre VIII. — Des erimes et des delits oontre les persons) mind szűkebb objectuma (Chapitre V. Des attentats portées a l'honneur ou á la Consideration des personnes) egy és ugyanaz lévén, mint a ealumnia-é és a diffamatio-é s a dolusra nézve különös vagy ellenkező intézkedés a törvényben nem állapíttatván meg: nem tulmerész azon nézet, hogy az állított tény ellenkezőjének tudása, mint a denojiciation calomnieuse lényeges criteriuma, a törvényben nincs kifejezve. Világos és határozott azonban a bádeni büntetőtörvénykönyv; melynek 289. §-a büntetést rendel az esetre is: ha kiderül, hogy a feljelentő nem tudta, hogy a feljelentésének tartalma valótlan, habár nem igazolhatja, hogy ő azt valónak tartotta. Még határozottabb volt az első kamrának 1844-ik évi szövegezésében felvett 261. §. b) pontja, mely a „wissentlioh falsche Anschuidigung" folgalmát tüzetesen megállapította. „In den Fállen der §§. 259. (a törvény szerint 284. §.) und 261. gelten diejenigen Aussagen für wissentlioh falsch geschehen, von welchen der Urheber nicht darthun oder dooh glaubhaft zu maohen vermag, dass er sie für wahr gehalten habé." Az eszmét illetőleg megegyez a meghatározás a törvénykönyv 289. §-ával: a különbség csak a körülírás határozottabb alakjában van, mely tekintetben az első kamra szövege, előnyben van. De a mi a kettő között a leglényegesebb különbséget képezi s a mi a módositvány mellőzésének alapos okául is szolgált: ez az, hogy á följelentést, melynek valótlanságát a följelentő tudta, egyenlő büntetéssel rendelte büntettetni azzal, a melynek ellenkezőjét nem tudta a feljelentő; mely esefbea tehát a feljelentő bűnössége abban állott: hogy nem tudta, vájjon való-e az, a mit feljelent, vagy nem. Az alapeszmét — és a megkülönböztetést illetőleg, megegyez a bádeni törvénykönyvvel, illetőleg az ezt előkészítő javaslatokkal, a mi 1843-ik évi törvényjavaslatunk 255. §-a, mely igy szól: „Tudva hamisan történtnek pedig akkor tekintetik a feladás, midün. a feladó még annyit sem, volt képes bebizonyítani, a miből valószínűleg kitetszenék, hogy azt, a mit feladásában előadott, igi znok tartotta." Nem követelték tehát a mi javaslatunk szerzői, hogy a feladó annak ellenkezőjét tudta legyen valónak, a mit feladott, hanem elég volt, ha nem tudta, hogy állítása való és ha nem volt elegendő oka azt valónak tartani. Ez volt egyébiránt törvényünk és törvényes gyakorlatunk mindig követett rendszere, mely a hamis vádaskodót nem tartotta ártatlannak csupán azon indoknál fogva, mert az, nem tudta annak ellenkezőjét, a mit a hatóságnak följelentett. Mindazon esetekben, melyekben a vádlott ártatlan volt s a — feljelentő — nem tudta igazolni, hogy őt alapos okok vezették tévedésbe, törvényeink és törvényes gyakorlatunk, mindig megállapítottnak tartották a Calumniat. Ezt mutatja az 1715: 7. törvényczikk 9. §-a is, mely a büntetlenséget határozottan megjelölt körülményektől teszi függővé. Ha ezek nem forogtak fenn s vádlott ártatlannak bizonyult, a vád hamisnak volt tekintendő s a hamis vádló, a törvényben meghatározott büntetés alá esett, habár nem is bizonyult be ellene, hogy ő épen annak ellenkezőjét tudta valónak, a mit a hatóságnál följelentett. A jelen törvényjavaslat revisiójánál különösen szemügyre vétetett ezen kérdés; a miért is szükségesnek látszik azon szempontokat kiemelni — melyek az átvizsgálásnál, az előbbitől eltérő eredményre vezettek.