Képviselőházi irományok, 1875. V. kötet • 171-200. sz.

Irományszámok - 1875-200. A büntetőtörvényjavaslat indoklása

200. szám. 193 Nem vitátlan ugyan az elfogadott elv, sőt az két részről is ki van téve megtámadásnak; az egyik rész a visszaesés szigorúbb büntetésében a „non bis in idern" elvének violatioját látja; a másik rész pedig a visszaesést nem korlátozza az ugyanazonnemü cselekményekre, hanem kiterjeszti azt a hasonló sulyosságuakra. Ez utóbbi értelemben visszaeső mindenki, a ki bűntett, vagy vétség miatt büntetve lévén, ismét büntettet, vagy vétséget követett el. A hazai gyakorlat nem nyújt a nálunk követett rendszerről kellő felvilágosítást. Csak az kétségtelen, hogy az ismétlés szigorúbban büntettetett, mint ugyanazon bűntett első izbeni elkövetése. Ezt Vuchetich is állítja a következő szavakban : „et ideo leges positivae consuetudinem deliquendi, et delicta reiierata gravius puniunt." Megegyez ez azzal, a mit már Bodó is tanított: „Secunda cireumstantia ad augendam poenam, facit Incorrigibilitas Bei, quae eum priori convenit. Qualis incorrigibilitas, si post semel jam datam veniam, aut crebriores correptiones, penes Eeum observetur : poena exasperari debet. Eatio est: Quia poenae, seu peccati venia, potissimum, sub spe emendationis et tantum vére correctis ac resipiscentibus, datur. Hic verő reus loco, emendationis speratae, priora delicta novis cumulavit: quae, per posteriora aucta et aggravata reviviscunt: proptereaque una demum poena merito vindicantur. Tum ex eo : Ut aut anteriorum non punitorum malitiae supplicii mensura respondeat; aut si punita sünt, reliqui ad pária facinora proni, et hujus deliquendis exemplo animosiores redditi, ejus poenae gravitate deterreantur, et resipiscant. Quia noeet bunis qui parcit malis." De mindez átalánosan szól, s arra nézve, hogy a „recidiva in genere" vagy „in specie" képezi a büntetés sulyositásának alapját — sem az egyik sem a másik nem nyújt felvilágosítást. 8zlem,enics a büntetést súlyosító körülmények s az ezt eredményező kútfők között, felhozza ugyan az esetet: „ha a büntevő ugyanazon büntettet többször ismételte," de ez csak állítás és semmiféle adattal nem bizonyított állítás lóvén, a kérdést nem oldja meg. A bírósági gyakorlat sem volt egyenlő; mert míg több esetben az előbbeni bűntett, mint más természetű nem vétetett figyelembe, addig egyéb és legtöbb esetben a „vita anteaperacta" nemcsak, ha bűnvádi elitéltetést tartalmazott, hanem az esetben is, ha az illető egyén rósz hirben állott, a büntetés fölemelését vonta maga után. Gyakorlatunk ez utóbbi felfogásra mutatván fel a legtöbb példát, rendszer gyanánt az tekinthető, hogy a bűntettes rósz előélete, különösen előbbi elitéltetése, habár nem ugyanazon vagy nem is hasonló nemű bűntett miatt, mint a melyet később elkövetett, indokul tekintetett a büntetés fölemelésére és sulyositására. A visszaesés elvi megkülönböztetése, az ugyanazon nemű ós ugyanazon tárgy elleni, vagy az ugyanazon rugókon alapuló cselekmények és másnemű büntettek között: ugylátszik sem törvénykezési gyakorlatunkban, sem a büntetőjogi irodalom nevezetességeinek munkáiban nem jutott átható felismerésre és méltánylásra. E különbségnek öntudatos ós okadatolt felismerése csak is az előrehaladottabb külföldi criminalistikai tudománynak terjedése által közvetittetett hazánkban ; s további meghonosítása, a rendszeres büntetőtörvénykönyv létrehozatala és gyakorlati alkalmazása által fog eléretni. A büntetőjogtudomány első rendű külföldi nevezetességei is csak az ismétlést „in specie" ismerik el tulaj donkép eni visszaesésnek, melyet jogositva van az állam súlyosabban büntetni, mint ha a tettes először követte volna el büntettet. így Helie: Theorie du Code pénal czimü nagytudományu müvében czáfolva Oarnotot, azt mondja: „Tagadhatatlan, hogy a bűntettes kiszenvedvén első bűntettének büntetését, teljesen lefizette tartozását: meglakolt bűnéért; ő e miatt nem vonható többé feleletre, de nem is ezért, hanem egyedül második bűntettéért vonatik felelősségre. Ezen ujabb bűntett oly körülmények közt jön létre, a melyek a tettes bűnösségét fokozzák." KÉPV. H. IROMÁNY 1875 78. V. 25