Képviselőházi irományok, 1872. XX. kötet • 860-866. sz.

Irományszámok - 1872-860. Indokolása a magyar büntető-törvénykönyv iránti törvényjavaslatnak

192 860. SZÁM. tettest reábirta, A személyes tulajdonságok és viszonyok szerinti megkülönböztetés, ezen osztályozás szerint, csakis másodrendű. A felhozott esetben quantitativ különbséget állapítanak meg a visszaélés, a fegyver, az éj, a betörés; mig ellenben az emberölés qualitativ különbséget képez. Továbbá a „visszaesés": alanyi-quantitativ; ellenben, az „éj, a fegyver s a betörés" tárgyiquantitativ különbséget állapitanali meg. Általános szabályul felállítható, hogy a kizárólag személyes viszony, ha az qualitativ jelleggel nem bir, azon személyen kívül, kire vonatkozik, nem gyakorol befolyást. A visszaesés tehát nem számitható be a felbujtó ellen, habár ez tudta volna, hogy visszaesőt bujt fel a lopásra. A mi kizárólag személyes, az másnak bűnösségét nem érinti. Már maga a mondat is tautológia; mert a személyesnek fogalma kizár minden más személyt. Az objectiv súlyosító körülmények szintén nem bírnak befolyással ez utóbbi bűnösségének és büntetésének súlyosbítására, de csak azon esetben ha ezekről a felbujtó nem birt tudomással Elvi elhatározást igényel azon eset is, ha a bűntett elállás folytán nem vitetik véghez. A felbujtó megtett mindent arra nézve, hogy tevékenységének eredménye legyen; a tettes el is határoztatott a bűntett véghezvitelére, de elhatározását nem foganatosította vagy a foganatosítás alatt annak további folytatását abban hagyta. Mindez megtörténhetett a felbujtó tudtával és akaratával de a nélkül is, sőt annak ellenére is. Hogy a tettes, ha cselekvése kísérletet sem képez, nem büntettetik, ezt határozottan rendeli a 64. §. és a 66. §. 1. pontja. E körül nincs véleménykülönbség, a felbujtott tettesre nézve mégis némelyek nem hajlandók kiterjeszteni a büntetlenséget. Az indok, mely erre nézve felhozatik, a subjectiv princípiumra vezet vissza, mely azonban, mint fentebb igazoltatott, nem képes az igazságnak megfelelő megoldást eszközölni. Itt is tehát, mint egyáltalán a b. t. k. egész területén, a megítélés elvi szempontját, a szándék és a tett együttes összefoglalása képezi, a minek elfogadásával a subtilitások eltűnnek, a kérdés pedig a többször kiemelt elvnek ezen esetben is megszakitlan alkalmazásával helyes elintézését nyeri. Érvényét fentartja az elv azon másik viszonyban is, ha t. i. a tettes megkisérlé a bűntett véghezvitelét; sőt megtett mindent a mi annak eredményére szükséges; azonban megbánva tettét, annak eredményét elég korán elhárította. Visszahat-e a tettes büntetlensége ez esetben a felbujtóra? A büntetendő cselekmény — a mit mint tudjuk — a kísérlet is megállapít: létrejött a felbujtónak psychicai s a felbujtottnak szándékos physicai cselekvése által. A törvény rendszerint büntetni rendeli a kísérletet, következetes tehát és a kísérletnél indokolt szempontok folyománya, hogy a felbujtót valamint a tettest is érje a kísérlet büntetése. A 66. §. 2. pontja mindazonáltal kivételt tesz arra nézve, a ki cselekménye káros eredményét elhárítja; ez tisztán személyes kivétel, azon tettes érdekében, ki azt teszi, a mit a törvény a kivétel tényező eleméül felállít, t. i. a káros eredményt, a cselekmény elkövetése után elhárítja. Fentebb megmondatott, hogy ezen kedvezmény nem a jog elvének szoros alkalmazásából, hanem az igazságügyi politikának exigentiájából származik; tehát nem terjed tovább, mint a mennyire a törvény ezen exigentia szempontjából az általános jogszabálytól eltérni jónak látta. Minden más esetben alkalmazandó az általános szabály. Ebből logikailag következik, hogy a bevégzett kísérletből származó káros eredménynek a tettes általi elhárítása, csakis ennek részére állapítja meg a kivételes kedvezményt. Különös figyelmet érdemel, mert gyakorlati különbséget ismertet fel, hogy a törvény ez esetben — és a tettesre vonatkozólag is, csak a büntetést engedi el; de nem szünteti meg a büntettet.