Képviselőházi irományok, 1872. VII. kötet • 413-462. sz.

Irományszámok - 1872-442. Ministerelnök előterjesztése, Magyar- és Horvát-Slavonországok közötti leszámolás tárgyában

226 442. SZÁM. mert az egyezmény alapját képező feltételt, t. i. a magyar országgyűlés jóváhagyását kinyerte, és a kérdéses egyezmény tulaj donképen csak azon közelebbi határozmányokat tartalmazza, melyeket ezen legfelsőbb szentesitést nyert s a későbbi 1867: XII. kiegyezési törvénynek alapul szolgált elvek feltételeztek. Ezen nézet a jelenlévő bizottsági tagok által, kivéve Rusnov Antal osztálytanácsost, a horvát-szlavón ministerium képviselőjét s a horvát-szlavón autonóm kormány képviselőit, el is fogadtatott. Vardián János kormányszéki titkár és a horvát-szlavón aut. kormány képviselőja kormánya nevében tiltakozik a fennebbi nézet ellen, s kinyilatkoztatja, hogy e részben csak azon álláspontot foglalhatja el, melyet az autonóm kormány 1871. május 15-én 3.733, sz. a. a m. kir. pénzügyministeriumhoz intézett átiratában körvonalozott. Az idézett átiratban az autonóm kormány kijelenti, hogy azon nyugdijakat, melyek (a fennidézett egyezmény kelte) horvát-szlavonországi pénztáraknál voltak utalványozva, s melyek 1867. év márczius 8-án oly nyugdijasoknak vagy hozzátartozóiknak (évenkint összesen 17.740 frtt 6 és fél kr.) fizettetnek, kik Horvátországban sohasem szolgáltak, saját 2,200.000 forintnyi évi hitelének rovására épen oly kevéssé vállalhatja el, mint azon nyugdijasok vagy hozzátartozóik nyugdijait, kik ezen járandóságaikat Horvát-Szlavonországon kivül lévő pénztáraknál veszik fel, habár előbb Horvátországban szolgáltak is. Rusnov Antal osztálytanácsos, a horvát-szlavón ministerium képviselője, kijelenti, hogy Vardián János titkárt, az autonóm kormány képviselőjét, nézetében a legerélyesebben kell támogatnia, és pedig annyival inkább, mert a horvát-szlavón ministerium az autonóm kormány fennebbi válasziratának a m. kir. pénzügymini steriumhoz történt átküldése alkalmával 1871. évi 924. számú átiratában az autonóm kormány felfogását saját álláspontjából a legmelegebben pártolta. Ily különböző, homlokegyenest ellenkező nézetek mellett a bizottság az elvi kérdésnek további tárgyalását és eldöntését annál inkább a magyar kir. pénzügyministerium s a horvát-szlavón kormány közt létesítendő megállapodás tárgyainak véli kimondatni, mert a leszámitási munkálat összeállítása e kérdés eldöntését már jelenben okvetlenül nem szükségli, s az csak azon okból terjesztetett elő a horvát-szlavón autonóm kormánynak, hogy etárgyban eddig folytatott leveleseken alapnló azon kivánata megelőztessék, melynél fogva az 1869- és 1870-ben Horvátországban fizetett, s a forgalmi napló utján Horvátország autonóm budgetjének terhére már fel is számított nyugdijak utólagos kihasitását sürgeti. Ennek folytán a nyugdij-kérdés ekkép állíttatik fel: Az 1869- és 1870-ben részint horvát-szlavonországi. részint Horvátországon kivüli pénztáraknál fizetett, és a Bécsben 1867. évi márczius 8-án létrejött egyezmény 5-ik pontja értelmében a forgalmi napló utján a horvát-szlavón orsz. kormány autonóm budgetjének terhére már felszámított nyugélvezinények sat. az 1869. és 1870. évi leszámolásnál e két évben az évenkinti 2,200.000 forintra a forgalmi számla szerint lerótt összegekből kihasittassunak-e vagy sem. A bizottság az e részben tett indítványt fogadta el, — mely szerint czélszerübb és egyszerűbb volna, hogy a leszámitási munkálat elkészítésénél 1869- és