Felsőházi napló, 1939. IV. kötet • 1943. április 13. - 1944. november 8.
Ülésnapok - 1939-90
f >0 Az országgyűlés felsőházának 90. ülése Ami «uz? ipari tőke kérdését illetii tud.iuk, hogy az ipar, de elsősorban a nehézipar kapacitása maximális kihasználásával éjjel-nappal dolgozik. A gépeknek ez a végsőkig megfeszített igénybevétele a tőkét erősebben koptatja és sokkal gyorsabban használja el. mint ahogyan ez rendes körülmények között történni szokott. Háború idején tehát tötib reparatnrára és több felújításra van szükség, mint normális időkben. Ezeknek a reparáló és felújító munkálatoknak egyre nagyobb része marad el. A következmény azután természetesen az, hocyi a tőke egy része, mégpedig évről-évre növekvő része tönkremegy, elvész?, megsemmisül. Nemcsak az iparban van ez így; a mezőgazdaságban is kis- és nagyüzemek egyaránt érzik, hogy felszerelésük egyre kevesebbé és egyre használhatatlanabbá válik. (Ûpy vayif Ügy van!) Igaz, hogy a háború idején is épülnek új gyárak, ezek azonban elsősorban a hadiszükséglet kielégítésére valók és ennek folytán csak egy részük lesz a békebeli termelés szolgálatába átállítható. Ezek az új üzemek tehát a régi tőkéhen előálló (veszteséget csak részben kompenzálják. Mélyen 1 Felsőház! Bizonyítani szeretném, hogy mindez csakugyan ígv van. Feladatom könnyű, mert olyan személy megnyilatkozásaira és meerállapításaira hivatkozhatom, aki ennek a kérdésnek nemcsak ismert és elismert szakértője, hanem ezenfelül a miniszteri autoritásnak is viselője. Az iparügyi miniszter úrra gondolok, aki a képviselőházban valóban tiszteletreméltó őszinteséggel és nagy realizmussal tárta fel az iparnak és az ipari tőkének problémáit A kép, amely ebből a beszédből elénk" tárul, azt mutatja, hogy az ipari tőke állománya valóban évről-évre fogy. Az ipar kiöregedő gépeit felújítani nem tudla. sőt arra sincs ma már módja, hogy gépparkját kellőképpen karbantartsa és konzerválja. Az ipar tehát szeerénvedik, mert tőkéje fogy. A miniszter úr megállapítása szerint az ipar tőkeállományának «z az apadása a háború kitörése óta, d© békebeli arakon számítva ma már több mint félmilliárd pengőt, a ma érvényes hivatalos árakon számítva pedig több mint egymilliárd penrröt tesz ki, úgyhogy a mi viszonvainkhoz kénest valóban megdöbbentően sok. Hogy a mezőírajdnságban mekkora a tőkeveszteség, azt kiszámítani és kimutatni 1 nehezebb, de bizonyos, hogy a tőkeapadás itt a mezőgazdaságban is igen nagy mértéket ért el. Gazdaságpolitikánk' ebben a kérdésben arra ar álláspontra helyezkedik, hogy az ipari tőkének és általában a tőkének ezt az apadását megakadályozni nem lehet, mert nem tudjuk előteremteni sem az anyagot, sem azokat az eszközöket, amelyek új crépek megépítéséhez és a régi géneken elvégzendő reparaturákhoz szükséffwek. Tudjuk, hogy nehézségeink ezen a téren valóban nagyok". De egyáltalában nern^ vagyok meggyőződve arról, hogy a rendelkezésre álló anyacok felhasználásában a takarékossáer és az észszerííség valóban kellőképpen érvényesül. Olvan építkezésAk folvnak, különösen kat/mni célra, amelyekről minden szakértelem nélkül is megállapítható, hocrv vaerv nélkülözhetők, vagy legalább U elválaszthatók lennének. (Űny van! Űnv van!) Ezek «x építkezések nemcsak munkaerőt kötnek le. honéra direkte ragv indirekte az értékes anyagok egész sorát veszik igénybe. 1943. évi december hó 15-én, szerdán. (Ügy van!) Hiszen végeredményben a kaszárnyába beépített tégla és cement is közvetve fémeket fogyaszt, mert előállításukhoz gyári felszerelésre van szükség, nem is szólva a szénről, amelyben ugyancsak hiányunk van. De amint az anyaggazdálkodás terén nem látunk tisztán, épp úgy arról sem vagyok meggyőződve, hogy exportainkkal mindig helyesen gazdálkodtunk-e (Ügy van! Ügy Wan!) és az elmúlt öt esztendő folyamán kihasználtunk-e minden lehetőséget arra, hogy nyersanyagot, vagy kész gépeket szerezzünk cserébe helyettük. (Br. Prónay György: Ügy van!) T. Felsőház! Mindezekben a kérdésekben, az anyaggazdálkodás és a külkereskedelem kérdésében ezjdőszerint tisztán látni nem lehet Ezért én a továbbiakban abból indulok ki, boarv az ipar a tőke állományában beálló apadást anyag hiányában materialiter megakadályozni nem tudja. Van azonban ennek a kérdésnek nemcsak materiális, nemcsak anyagszerű oldala^.hanem van pénzügyi oldala is. Mert ha igaz az, hogy az elhasználódó- totót, anyag hiányában in natura pótolni nem lehet, akkor a dolog rendes menete szerint igaz az is, hogy az elhasznált tőke helyébe pénznek kellene lépnie. Ennek a pénznek azután megint a dolgok rendes menete szerint az lenne a rendeltetése, hogy később, amikor lesz megint anyag, az ipar ebből a pénzből pótolja azokat az inyeszticiókat* amelyeket ma el kell mulasztania. Az iparügyi miniszter úr erre a kérdésre i-i kiterjeszkedett. Megállapította, hoerv az árviszonylatokban történt eltolódás — a miniszter úr ezeket a szavakat használta — a legtöbb iparágban nem tett lehetővé olyan rentabilitást, amelyből megfelelő tartalékok lettek volna képezhetők. Az iparügyi miniszter úrnaki ez a megállapítása világosabban szólva azt jelenti, hoory az a pénz, amelyből az iparnak a maga tőkeállományát konzerválnia kellene, H való ságban nem folyt be az ipar pénztárába. A kérdés tehát az, hova lett ez a pénzt A választ az árhatóságnak gesztiójában találjuk meg. Ha ennek a gesztiónak immár öteszten dős múltján végigtekintünk, azt látjuk, hogy az árhatóság kezdettől fogva két malomkő közé került. À fogyasztás egyre növekedett, a ren dol.kezésre álló áruk mennyisége pedig eeryre apadt. Az ebből eredő dráguláson az árbatósáír soha úrrá lenni nem tudott. A dilemmából azonban valamiképpen ki kellett magát vágnia. A kivezető utat abban vélte megtalálni, hogy az ipar pénzét vette igénybe és ezt próbálta a drágulás fékezésére felhasználni. Technikailag ez úgy ment végbe, hogy a termelési költségek emelkedését az árhatóság vagy egyáltalában nem, vagy csaki részben engedte az árakba beszámítani. Az ipar, minthogy (eTinelfsét természetesen minden körülmények között folytatnia kellett, kénytelen volt deferálni: a drágulásnak! az árhatóság által rá kirótt részét magára kellett vállalnia és *nnek folytán le kellett mondania arról a pénz> röl, amelyet a gazdálkodás rendes menete szerint tartalékba kellett volna helyeznie, hogy tőkéjét legalább pénz formájában megóvja és megőrizza Az árszabályozásnak ebben a módgzerében In 1 aliuk meg a feltett kérdésre a választ. Ez a módszer adja meg a magyarázatát annak, hova lett aa a pónz. am*lyn«k a tőkeállomány
