Felsőházi napló, 1939. III. kötet • 1942. március 10. - 1943. április 12.

Ülésnapok - 1939-66

Az országgyűlés felsőházának 66. ülése 1942. évi július hó 14-én, kedden. 55 amely ilyen eredményeket mutathat fel, elbírja a kritikát. És mivel elismerem én is a kiválóságát, legyen szabad a kritika jogát is gyakorolnom, illetőleg megismételnem egy régi kívánságot, azt t. i., hogy az egészségügyi kormányzat ne csak a preventív orvosi munkát állítsa előtérbe, — mert ez az egészségügyi politika elsősorban a prevenció jegyében áll — hanem méltóztassék minél több helyet biztosítani és mi. nél inkább kiemelni erkölcsi támogatásával a gyógyító orvosi munkát is. Talán éppen itt, ezen a helyen állott körülbelül másfél esztendővel és mondotta el költségvetési beszédét most már az örökkévalóságba költözött nagy orvosprofesszorunk, Verebély Tibor, és ebben a beszédben mondotta azt, hogy a prevenció nem fontosabb, mint a gyógyítás, a kurativ munka. Lehet, hogy időszerűbb, lehet, hogy hangzatosabb, de semmiesetre sem fontosabb és az- orvosi kar nagy része, de mi, a laikusoknak nagy része is, ezen az állásponton vagyunk. Mi valljuk azt, hogy sem a prevenció, sem a gyógyító orvosi munka tulajdonképpen nem öncél, hanem csak két oszlopa annak az épületnek, amely a magyar szociálpolitikát foglalja magában. Egy harmadik oszlop a magyar nép anyagi jólétének emelése. E nélkül az egészségügyimunka is tulajdonképpen homokra épült. A negyedik oszlop pedig a magyar inép szellemi szintjének emelése, a babonák, ^ a . kuruzslók mesterségének kioltása. azután a nép 'felvilágosítása és nevelése. Csak ezen a négy pilléren emelkedhetik fel az igazi egészséges magyar szociálpolitika és csak ennek a négy pillérnek egyforma, párhuzamos és egyenletes erősítése lehet egészséges szociálpolitikai munka. (Ügy van! Ügy van!) Megértem a belügyminiszter úr álláspontját, aki azt mondotta, hogy .az anyagi eszközök elégtelensége miatt kénytelen .volt azt az utat választani, hogy először a prevenciót építi ki és azután a többit, különösen a kórhazak és a betegbiztosítás ügyét. De azt hiszem, a belügyminiszter úr is megérti ezt a másik álláspontot, amely azt mondja, hogy ezek után most már a prevenció mellett ugyanolyan erővel, ugyanolyan erkölcsi és anyagi támogatással kell felkarolni a gyógyító orvosi munkát is, hogy így hazánkban egyenletes és párhuzamos egészségügyi politika fejlődhessék ki. Ez az első kívánalmam. A másik kívánalmam szorosan hozzátartozik e törvényjavaslat 1. §-ához. Ez a törvényjavaslat államosítja a városi, községi és körorvosokat. A kinevezés, az áthelyezés joga egyaránt à belügyminiszter úr kezében van. Tudom, hogy sokan, akik az autonómia hívei, ebben is az önkormányzatnak, a községi és törvényhatósági önkormányzatnak bizonyos csorbulását látják. Bár igen meggyőződéses híve vagyok az Önkormányzatnak, ebbeli aggályaim nincsenek. Elsősorban is az orvosok választásának jogát már az 1936. évi törvény elvette a községektől, a köröktől és a járásoktól és már akkor a belügyminiszter kezébe tették le ezt a jogot. Azt kell mondanom, ezt igen helyesen tették. A tapasztalatok egész sora arról győzött meg engem- hogy a múltban ezeknél az orvosválasztásoknál egészen idegen és a közegészségügyet egyáltalán nem szolgáló szempontok, irányok es r mozgalmak érvényesültek és igen sokszor méltatlan volt *>% orvosi rendhez is a választásokkal kapcsolatban kifejtett működés és megindított mozgalom és igen sokszor az érdem hátraszorításával az érdek érvényesült. Sokkal inkább látom az egészségügy érdekeinek védelmét abban, ha kinevezéstől függ a városi, a kör- és a községi orvosok alkalmazása., Éppen a közegészségügy szempontjából legyen szabad azonban egy kívánságot kifejeznem, tudniillik azt, hogy az orvosok kinevezésénél az egészségügyi kormányzatnak, a belügyminiszter úrnak mégis méltóztassék tekin. tétbe vemni az önkormányzatok: a községi képviselőtestületek és a törvényhatóságok kívánságát. Meg is indokolom ezt a kívánságomat. Az orvos megválasztása minden egyes embernél is mindig a bizalom dolga és a beteg szá- » mára tulajdonképpen már a gyógyulás egyrészét jelenti, ha bizalommal van orvosa iránt. Éppen így fontosnak tartom azt, hogy a község, a város, a körzet is bizalommal legyen az iratát az orvos iránt, akinek a kezében az ő egészségügye le van téve. Az az orvos, akihez a községéi, a körzetét, a városát az egész közönség bizalma kapcsolja, sokkal egészségesebben, sokkal jobban és sokkal simábban tudja szolgálni nemcsak a gyógyítás ügyét, hanem a közegészségügyet is. Ebben a tekintetben ugyanez a véleményem a tisztiorvosokról is. Milyen szomorú s milyen kár az, amikor látja az ember, hogy egy igazán rátermett, képzett, lelkiismeretes tisztiorvos, minthogy a helyi viszorayokkal nincsen tisztában, nem ismeri a helyi viszonyokat, vagy mivel a paragrafusokat, az előírásokat nem tudja beleültetni abba a talajba, ahol működik, nem tud számolni az adottságokkal, nem tudja elérni az egészségügy terén a kellő eredményt és idejét a har. « cok, a viták foglalják el, ami nemcsak magát a tisztiorvost kedvetleníti el, hanem bizalmatlanná teszi az illető község közönségét is. Ugyanez a véleményem az orvosok áthelyezésére vonatkozólag is. Szerintem ebben a tekintetben csak két ok jöhet figyelembe: az egyik magának az orvosnak a kérelme, a másik pedig a közegészségügynek akár a törvényes fellebbvalótól, a főhatóságtól, akár pedig az illető hely törvényes képviselőjétől megindokolt és mérlegelt érdeke. Ebben a tekintetben teljes bizalommal vagyok az egészségügyi kormányzat iránt, mert az 1936. évi törvény meghozatalától mind a mai napig egyetlenegy esetről sem tudok, hogy a kormányzat részéről a kinevezés, de méginkább az áthelyezés egyéb, nem egészségügyi, politikai, vagy pedig bármi más nem indokolható okoknál fogva történt volna. Hogy mégis szóváteszem az áthelyezések ügyét, erre egy másik, ugyancsak a belügyminiszter úr hatáskörébe tartozó munkakör analógiája ira dit. A közelmúltban t. i. megszavaztuk a városi számvevőségek államosításáról szóló törvényjavaslatot és azóta ebben a munkakörben sok áthelyezés történt. Ez nagyon sokban igazolta azok aggodalmát, kik anakide. jén — velem együtt — nem voltak az államosítás mellett. Ismétlem, sok áthelyezés történt és azóta sok a panasz. Az a város, ahonnan a számvevőség egyes tisztviselőit elhelyezték, arról panaszkodik, hogy a helyi viszonyokkal ismerős, odanőtt, ott bedolgozott, kifogástalan tisztviselőjétől fosztották meg, az elhelyezés zavart, szinte pótolhatatlan hiányt okozott e fontos hivatalban. „ Viszont a másik város, ahová az illetőt áthelyezték, szintén kárvallottan panaszkodik, 10*