Felsőházi napló, 1939. III. kötet • 1942. március 10. - 1943. április 12.

Ülésnapok - 1939-74

Az országgyűlés felsőházának 74, ülése 1942. évi november hó 12-én, csütörtökön. 193 n«k az önkormányzati szervek eléggé nem méltányolható nagy érdemei mellett és a mérlegen kisebb súlyt jelentenek, mint amazok. Vegyes érzelmekkel fogadom a törvényjavaslatot, mert az az álláspontom, hogy nincs két egyforma megyéje ennek a szép országnak és nincs két egyforma városa. A helyi viszonyok , teljesen különbözőek és azon a véleményen vagyok, hogy egy-egy magyarországi vármegye első tisztviselőjének voltaképpen másfajta embernek kell lennie az egyik vármegyében, mint a másik vármegyében, más alispán, más főispán való a vidékek sajátossága szerint egy-egy önkormányzati közület élére, vagy annak ellenőrzésére. Mindazonáltal, — mint mondottam — megszavazom a törvényjavaslatot, azért, mert a mai helyzet tarthatatr lam. A mai helyzet zűrzavaros, felemás;, összekuszált helyzet* amely abszolút rossz; rossz mind a közre, mind az egyesre s feltétlenül káros mind a kettőre. Megszavazom a törvényjavaslatot azért, mert most már az én megítélésem szerint sincs más kiút, mint amit a kormány választott ezzel a törvényjavaslattá!. Mélyen t. Felsőház! Nem töltöm az időt azzal, hogy részleteiben kitérjek arra, hogy a kialakult helyzetért kit mennyiben terhel a felelősség. Elsősorban mindenesetre az egymásután következő kormányokat kell, hogy terhelje a felelősség, de osztoznunk kell a felelősségben nekünk is, mert hiszen a kormány alkotmányosan járt el, javaslataival^ elibénk jött» előterjesztette azokat és^ a törvényhozás jóváhagyta a maga szavazatával. Tárgyilagosan meg kell tehát állapítsam, hogy a történtekért valamennyiünket — a kormányt és a törvényhozást — egyaránt terheli a felelősség. Kétségtelen, hogy bármennyire készültünk és bármennyire vágyakoztunk a trianoni békerevízió után és felé, mégis be kell ismerjük, hogy amikor azután beköszöntött az örvendetes helyzet és területeket csatoltak vissza az úgynevezeti trianoni Magyarországhoz, akkor bennünket a szó szoros értelmében készületlenül talált ez a helyzet s nem voltunk kellően felkészülve. Ez volt az egyik «ok. A másik ok pedig az volt, hogy nagyon megörültünk egymásnak, nagyon elfogultan meghajoltunk a visszacsatolt részekről idejött vezető férfiak követelései és szempontjai előtt és azt hiszem, nemi tévedek, valahol éppen a belügyminiszter úr ajkáról hangzott el az a szó: úgy érzi, nagyon is hajlott a visszacsatolt részekről hozzáintézett követelésekre és ez ő szerinte is ©gy utólagosan beismert hiba volt. Az egyik következmény már mutatkozik itt abban, hogy ezt a törvényjavaslatot kellett előterjesztenie. Mélyen tisztelt Felsőház! Szerintem a viszszaesatolt területekre a trianoni Magyarországból kellett volna begyakorolt, kipróbált, kitűnően minősített régi tisztviselőket, duplafizetéssel odavezényelni és a visszacsatolt területekről tisztviselői pozícióra kiszemelt egyéneikiet pedig mindaddig csak próbasaolgálatra kellett volna beosztani, amíg a magyar uralom ailatt élt országrész mostani viszonyait át nem tanulmányozták, annak húsz-huszonkét esztendei történetét, törvényeit, és rendeleteit meg nem tanulták és amíg — hogy őszintén beszéljek, — amíg csak újra Össze nem szoktunk volna egymással. Általában be kell ismerni: mindnyájunknak jobb lett volna a visszakapcsolások idején a teljes és tökéletes beolvasztás elvi álláspontjára helyezkedni és egyes kirívó esetekben kíméfetien szigorral is az egybeolvadásilJ végrehajtani. De mindezek felett utólag lamentálni, annak nem sok értelme van, belátom. Kritizálni setat sokat érhet ma, amikor minden lelkiismeretes törvényhozó az ország nyilvánossága előtt csak tartózkodóan mondhatja el a maga véleményét az ország súlyos külpolitikai és belpolitikai helyzetében és a kormány terhes, nagy feladatait tekintve maga előtt. Maradok tehát a törvényhozói kötelességteljesítés azon minimumánál, hogy néhány megjegyzést teszek ezzel a törvényjavaslattal kapcsolatban, aéhány aggályomnak adok rövid néhány szóval kifejezést, hátha tekintetbe lehet venni a végrehajtás során azokat az aggályokat, ame 'veket tapasztalataim alapján szóvá teszek. Mindenekelőtt meg kell mondjam, hogy nnnalk daeára, hogy az autonómiának szerelmese vagyok, mégis, ha egyszer a kormány úrra az álláspontra helyezkedett, hogy az eddigi választási rendszert — akármilyen rövid időre is —kinevezési rendszerrel cserélteti fel, iobb lett volna ebben a kérdésben most kimondani az utolsó szót. Nem értek egyet az igen t. belügyminiszter úrral abban, hogy ő azt mondja: Nem akarta ezt a kérdést most végérvényesen eldöntetni, fenntartja ezt a kérdést majd akkorára, amikor az egész nagy közigazgatási reformmal jön színünk elé. MindenRsetre köszönet és hála a miniszter úrnak ezért a lojális gondolkodásáért, de végiggondolva ennek a törvényjavaslatnak törvényerőre emelkedése esetén a megtörténendőket, azt kell, hogy mondjam: jobb lett volna inkább végérvényesen áttérni a kinevezési rendszerre, mintf »em most egy ötesztendős átmeneti időszakót teiremíteni, amelyben a belügyminiszter törvényadta jogánál fogva kinevez és áthelyez «ÍS azután Öt esztendő multán dől el, folytatja-e tovább ezt a jogkörét, avagy visszaadja meg. bizatását és a törvény a vármegyei, városi és községi autonómiák számára biztosítja a tisztviselők választásának a jogát. Mit ér egy vármegye alispánjának az, ha Ötesztendő múlva úgy szavaz» úgy dönt a törvényhozás, hogy maradjon csak ez a jog az önkormányzaté, hiszen Ötesztendő alatt a személyi változások egész sora folytán jóformán kicserélődik a» alispán tisztikara, ötesztendő múlva az alispánok nem fognak ráismerni saját tisztikarukra, akiknek nagy részét ők nevelték vármegyéjük számára, ötesztendő múlva már a visszatérés a régi választási rendszerre az én igénytelen nézetem szerint nem fog nagy örömet jelen teni se a vármegyének, se a városnak. A miniszter úr az indokolás szerint a tisztviselők ideiglenes állapotát akarja megszüntetni. Hát kérdezem, nincs-e itt ellentmondás a törvényjavaslatban. Ha ötesztendőre méltóztatik tervezni csak erat a kinevezési rendszert, akkor egy ö teszten dei ideiglenesség áll fenn, (vitéz Keresztes Fischer Ferenc belügyminiszter: Miért?) amit minden egyes tisztviselőcsa; Iád csak aggódva nézhet, mert már most töri a fejét mindegyik azon, hogy mi lehet majd ötesztendő múlva, amikor ez a kérdés véglegesen eldől. Vegyes érzelmeket kelt bennem ez a tör; vényjavaslat azért is, mert az autonómiák síri csendben vannak. Moist nem lehet tudlni miért hallgatnak. A normális az lett volna, hogy az autonómiák ragaszkodván az ősi válalsztói joghoz, megmozdulnak és mit látunk ámulva és bámulva! Hogy egyetlen vármegye, egyet* len város se intézett felterjesztést a törvény-