Felsőházi napló, 1939. II. kötet • 1940. október 21. - 1942. február 24.

Ülésnapok - 1939-54

386 Az országgyűlés felsőházának 5h. ülése hajdúszoboszlói gyógyfürdő gyógyszállója megépülhessen és itt ezen a helyen adok kife­jezést az Oti.-val szemben támasztott kívánsá­gomnak, felszólítván az Oti.-t, hog*y építkezzék és az Oti.-tagok részére is tegye lehetővé a hajdiíszoboszlói gyógyfürdő használatát. Fé­lek, hogy itt talán bizonyos rivalitástól féltik a budapesti publikumot, pedig ez felesleges, mert hiszen a budapesti gyógyfürdőknek olyan nagy a vonzóerejük és Budapestnek ma­gának olyan óriási vonzóereje van, hogy Hajdúszoboszló azzal nem tud rivalizálni. Se­gítsük meg tehát Hajdúszoboszlót. Bátor vagyok egy kifejezetten orvosi kér­désről szólni. Amikor ebben a szerencsétlen országban az összeomlás bekövetkezett, akkor sok minden, köztük a magyar orvosi nyugdíj­intézet is összeomlott és Csilléry András nevé­hez fűződik az, hogy ma van orvosi nyugdíj­intézet. Ennek a nyugdíjintézetnek azonban nagyon véges a teljesítőképessége. Néhány ház adja az alapot, ahhoz, hogy jelenleg 971 nyug­díjas orvos úgy-ahogy el tud tengeni. A havi 70.000 pengőt kitevő összegből havonként 70—75 t pen »őt juttatnak egy-egy embernek nyugdíj címén. Ezekután elképzelhető, mi­csoda reménytelen és hogy úgy mondjam, két­ségbeesett helyzetben van az a fiatal orvos, amikor nekiindul az életnek és maga előtt látja azt a bizonytalanságot, hogy ha munka­képtelenné válik, nem lesz senki és semmi mö­götte és nem. lesz, aki munkaképtelenné vált magasabb életkorában megsegítse. Méltóztas­sék úgy elhinni, ahogyan én mondom, hogy ha egy orvos beteg lesz, a kórházi ápolási költ­ségeket, a műtéti díjat, a gyógyászati eszkö­zöket úgy kell megfizetnie, mint bárki másnak és nincs senki, aki valamilyen vonatkozásban mintegy szociális biztosítás keretében segítsé­gére tudna sietni. Ez az állapot nem tartható fenn. A magyar királyi kormánynak köteles­sége lesz ezt a kérdést megoldani. Az Orszá­gos Orvosi Kamara, amely a kamarák összes­ségét foglalja magában, régóta foglalkozik ez­zel a kérdéssel. Ezt a kérdést nyugvópontra kell juttatni. A budapesti orvosi kamara a többivel együtt kidolgozott egy tervezetet, amely rö­viden összefoglalva a következőket foglalja magában. ' A kötelező biztosítás terjedjen ki egysége­sen az egész magyar orvosi rendre, értve ez alatt azt is, hogy azok, akik már például az Oti.-nál mint nyugdíjasok természetesen bizto­sítva vannak vagy azok, akik mint tisztiorvo­sok az államnál vagy máshol biztosítva van­nak, csak annyiban legyenek kötelesek a biz­tosításban résztvenni, amennyiben bizonyos mérvű magángyakorlatot is folytatnak. _ A nyugdíjbiztosítás ügye külön törvény útján volna rendezendő, másképpen ez el sem kép­zelhető, mert hiszen az az alap, amely ma ren­delkezésre áll és körülbelül 7—8 millió pen­gőre rúg, rövidesen alig* lesz képes arra, hogy ilyen szegényesen, 70—75 pengős, havi juttatá­sokkal az orvosi rendnek segítséget nyújthas­son. Ezt a jelenleg meglévő, mondjuk, alapul szolgáló nyugdíjintézetet kell a magyar ál­lamnak megsegítenie megfelelő alap megte­remtésével és ezzel a magyar orvosi rend jö­vendő sorsát biztosítani. A megalkotandó orvosi nyugdíjtörvény a meglévő nyugdíjintézet tagjait megillető szer­zett jogokat természetesen respektálja. A tör­vény foglalja magában a rokkantság, öregség esetére való biztosítást is. A nyugdíjintézeti 191*1. évi december hó 17-én, szerdán. járulékok a kamarai tagdíjjal együttesen fize­tendők be; azért a kamarák vállalják a fele­lősséget és kötelezettséget. A járulék meg-nem­fizetése ugyanúgy ítélendő meg, mint a kama­rai tagdíj behajtásának kérdése. Egy végte­lenül nagyfontosságú pontja ennek a mi óha­junknak a jóléti intézmények megteremtése is. És itt hivatkozom elsősorban a hírlapírók nyugdíjintézetének örvendetes és gyönyörű eredményeire. A hírlapíróknak sikerült rövid idő alatt egy hatalmas alapot teremteniük, mert hiszen .segítségükre sietett az intézmé­nyeknek, bankoknak, gyárvállalatoknak egész sora. Ismerjük ennek okait is, nagyon jól tudjuk, hogy a hírlapíróktól mindenki fél, mert a hírlapírás egy nagyhatalom, azzal le­het élni, de lehet visszaélni is és egy ilyen visszaélés sokszor nem ütközik törvénybe, úgyhogy az igazságszolgáltatás sem tud vele szemben eljárni és mégis káros és ártalmas le­het. Ezzel nem azt akarom mondani, mintha a hírlapírók nem érdemelték volna meg minden vonatkozásban azt, amit megkaptak, de ha van hivatás, amely az emberiség legszebb és leg­szentebb érdekét szolgálja: az egészséget, ak­kor az az orvosi rend, amely tényleg ezért küzd és ezért teszi éjjelét nappallá s szolgálja minden vonatkozásban az emberiség érdekét, megérdemli, hogy megfelelő támogatásban ré­szesüljön. Mi nem kívánunk többet, csak any­nyit. amennyit az ügyvédek, gyógyszerészek vagy a közjegyzők már megkaptak, mert hiszen az ő biztosításuk nagyjában lehetővé teszi azt, hogy öregségük idején szerényen meg tudja­nak élni, viszont a magyar orvosi rend jöven­dője egyáltalában nincs biztosítva. Bátor va­gyok itt néhány, gondolatot felvetni, amelynek megvalósítása lehetővé fogja tenni a jóléti intézmény megvalósítását. Az első ezek között az állami hozzájárulás, a második a vények után a gyógyszerészeknek engedélyezett fillé­rekhez hasonlóan ilyeneknek az orvosok ré­szére való engedélyezése. Sajnos, amikor mi ezt kérelmeztük, elutasítottak bennünket. Ilyen az orvosi bizonyítványokra hivatalos bélyeg ragasztásának engedélyezése, hasonlóan azok­hoz a meghatalmazásokra ragasztott filléres bélyegekhez, amelyek az igazságügy terén az üygvédek nyugdíjintézetének javára szolgai­nak. Továbbá a szanatóriumi és kórházi külön ­szobás betegek után hizonyos illetékeknek a kirovása, minden új gyógyszertár engedélye-; zésénél az orvosi jóléti alap javara megtelelő összeg kivetése. Ezek volnának azok a gondolatok, amelye­ket a nyugdíjintézettel kapcsolatban bátor vol­tam előadni. Most méltóztassanak 'megengedni, hogy mint erdélyi magyar ember, pár szóban a ma­gyar szórványkérdéssel foglalkozzam. Közismert dolog, hogy a régi világban a magyar impérium alatt egész községek oláho­sodtak el. A magyar kormányok abban az idő­ben sakkal többet törődtek a politikával és a mandátumok beszállításával, mint a magyarság sorsával. így történhetett meg az, hogy Erdély­ben, Hunyad megyében szín református köz­ségek eloláhosodtak és a református pap, akit oda küldtek, nem tudott a híveivel érintkezni. Megtörtént aztán az is, hogy ezek a hívek gö­rögkeleti ékké vagy görögkatolikusokká váltak. Ezek a súlyos és aggasztó jelenségek még ma is fennállanak a visszatért területen is, mert úgy, ahogy elmondom, tény és igazság az, hogy a pópák, a tanítók, az ügyvédek és orvosok nyil-

Next

/
Oldalképek
Tartalom