Felsőházi napló, 1939. II. kötet • 1940. október 21. - 1942. február 24.
Ülésnapok - 1939-54
374 Az országgyűlés felsőházának 5-4. ülése amilyennel a közellátási . miniszter úr ma viaskodni kénytelen, annak kizárólag az az ötletszerű árpolitika az oka, amivel az árkormánybiztosság 1931 ősze óta a zsír, a hízott sertés, a sovány seirtós és a kulkoriea árát megállapította, illetve meg nem állapította. Mert például 1939-ben egészen novemberig megfeledkezett a kukoricaár megállapításáról. November 3-án megszabták a kukorica árát, amely azonban nem volt összhangban az augusztus 26-án lerögzített zsír- és szalonnaárral, tehát azok termelését természetszerűleg csökkentette. Ezt a bajt az árkormánybiztosság akként gyógyította, hogy egy hónap mulvà a kukoricaárra vonatkozó rendeletét december 6-án hatálytalanította, mire a kukoricaár rövid néhány hónap alatt 30 pengőre tornászta fel magát. Az eredmény az volt, hogy a gazda 1940 tavaszán nemcsak a félig kész hízókat, hanem még az anyakocákat és a malacokat is kénytelen volt a vágóhídra vinni. 1940 júniusában az előző évi állománnyal szemben a tenyészkocaállomány 29%-kal, a két hónapon aluli malaclétszám pedig 35%-kai csökkent. A tenyésztői és hizlalói kedvet egyaránt tovább lohasztotta az árkormánybiztos 1940 szeptember havában kiadott és a gazdák előtt mind a mai napig érthetetlen rendelete, amellyel az élősertés árát az addig' érvényben volt alacsony 160 filléres árról még alacsonyabbra, 146 fillérre szállította le. Ennek a logikátlan intézkedésnek a hatása alatt aztán a sertéstől mindenki igazán pánikszerűen kezdett menekülni és amikor az árkormánybiztosság látta, hogy ennek most már csakugyan fele sem tréfa, egy hónap múlva, 1940 október 10-én újból szabályozta az élősertések árát. Ez az ái szabályozás már ösztönző hatású volt a hizlalókra s természetszerűen növelte a süldőárakat is és végső eredményben a tenyésztésre ösztönző hatást gyakorolt. A multévi rossz minőségű kukorica és a közben felemelkedett süldőárak azonban a hizlalást újból veszteségessé tették annyira, hogy a nyomasztó zsírhiány az élősertésárak^ újabb szabályozását tette szükségessé. Folyó évi április hó folyamán az árkormánybiztos meg is valósította ezt a szabályozást, amelynek azonban az volt a kardinális hibája, hogy a süldőárakat is szabályozta, mégpedig egységesen 190 fillérben. Ezt a hibát kívánja jóvátenni a nemrégiben megjelent árkormánybiztosi rendelet, amikor a süldőárakat lépcsőzetesen állapítja meg. Ezzel kapcsolatban azonban egyidejűleg intézkedni kellett volna a hízott sertés árának megállapítását illetően is, mert -hiszen a gazda, akinek tulajdonképpen ez a feladata lenne, ma sertéshízlalással nem foglalkozhatok, amit igazol az is, hogy komoly mértékű sertéshízlalást jelenleg csak a közületek és ipari vállalatok folytatnak, amelyeknél nem esik latba az, hogy mibe kerül az előállított zsír és szalonna, a fontos csak az, hogy legyen. Ezzel a hosszú felsorolással talán untatom is a mélyen t. Felsőházat, (Halljuk! Halljuk!) de úgy vélem, érdemes így csokorba kötve közelről megnézni az árkormánybiztosnak zsírellátásunkat megalapozó intézkedéssorozatát, amelyről minden tárgyilagos bíráló megállapíthatja, hogy ez a sertéstenyésztő és hizlaló gazdáknak az utolsó két esztendő kedvezőtlen időjárása által különben is megnehezített helyzetét nem könnyítette meg, amint az feladata lett volna, hanem inkább súlyosbította. 1941. évi december hó 17-én, szerdán. A szerzett tapasztalatok alapján most már elmondhatjuk erről az árkormánybiztosi intézkedéssorozatról, hogy az sem az időjárás m'Jstohasága által okozott nehézségek kivédésére, sem a termelés fejlesztésének és folytonosságának biztosítására nem volt alkalmas és hogy az a zür-zavar, amelyet a minden gyakorlatiasságot nélkülöző rendeletek tömkelege előidézett, a termelésre^ határozottan romboló hatású volt. (Ügy van! Úgy van!) Hasonló romboló munkát végzett a helytelen árpolitika juhtenyésztésünkben és gyapjútermelésünkben is. Ezzel a témával a multévi költségvetési vitában már részletesen foglalkoztam, most tehát csak egészen röviden kívánok rámutatni arra, hogy az 1938. évtől kezdve a termelési költségeket sem fedező gyapjúár mind a juhállományunkban, mind^ a termelt gyapjú volumenjéb en nagy visszaesést eredményezett. Már a múlt esztendőben 228.000 darabbal volt kevesebb a birkalétszám a trianoni csonkaország területére vonatkoztatva, mint az előző 1939-es évben. Az idei állatösszeírás adatai nem állanak a nyilvánosság rendelkezésére, de azt hiszem, nem tévedek, amikor a létszám további erős esését feltételezem. Gyapjútermelésünk, adatai még szomorúbb képet mutatnak. Ugyanis 1939-ben még egyedül a trianoni csonkaország gyapjútermése 8*3 millió kilogramm volt, a múlt évben a visszacsatolt Felvidékkel és Kárpátaljával együtt már csak 65 millió kilogramm gyapjút nyírtunk, az idén pedig Erdélyt is beleszámítva nem tudom, hogy összesen volt-e 6 millió kilogramm a forgalomba hozott gyapjú. Annak, hogy a gyapjú mennyisége nagyobb arányiban csökkent, amint arra a juhiétszám csökkenése következtetni engedne, az a magyarázata, hogy egyrészt az 1939/40-es esztendei szigorú tél, másrészről az elmúlt két év nedves időjárása okozta megbetegedések a juhok gyapjú termelő képességét erősen visszavetették. Másszóval azonban ez azt is jelenti, hogy magát a termelést is megdrágították a körülmények. Az illetékeseknek azonban az utóbbi három esztendőben nem tudtuk ezt megmagyarázni és ők vagy nem tudták vagy nem akarták belátni, hogy amikor a gyapjú előálltási költsége már 1938. év őszén 250 pengő volt, a gyapjú alapára 1939-ben csak 1-71 pengőben nyert megállapítást. Az 1939. évi 3'80 pengős önköltségi árral szemben az 1940. évre megállapított alapár csupán 2 80 pengő. Az érdekeltség kimutatta, hogy az 1941. évi gyapjú alapárnak :>'50 pengőnek kellett volna lennie, ezzel szemben csak 4-30 pengőben nyert megállapítást. Tagahatatlan tehát, hogy az utóbbi 3 esztendőben emelkedett a gyapjúár, de mint látjuk, ez az áremelkedés mindig makacs következtességgel mintegy 2 évi késedelemmel kullogott csak az események után. Mélyen t. Felsőház! Ez az árpolitika \ azután ; éppen akkor döntötte válságba juhtenyésztésünket és azon keresztül az ország gyapjútermelését és gyapjúellátását, amikor arra a legnagyobb szükség lenne. A gyapjú fontos védelmi eszköz is, (Ügy van! half elől.) hiszen magának a honvédségnek a felszereléséhez, ellátásához, ruházatához évente több, mint 8 millió kilogramm gyapjúra van szükség, textiliparunk kapacitása pedig évente mintegy húszmillió kilogramm gyapjú. Ezzel szemben az idén — mint már említtem — az ország gyapjútermése csupán hatmillió kilogramm körül mozog.
