Felsőházi napló, 1939. II. kötet • 1940. október 21. - 1942. február 24.

Ülésnapok - 1939-40

Az orazé^gyűlés felsőházának hO. illése 194.0. évi december hó 18-án, szerdán. 141 lehet érni azt, hogy a termelésnek minden eredménye, mely az állampolgárok fizikai eltartásához okvetlenül szükséges, állami célokra álljon rendelkezésre. Ebből fedezhető az infláció veszedelme nélkül mindaz a kiadás, amelyet a háborús viszonyok feltétlenül az államra kényszerítenek. Itt felmerül azonban két méltányossági kérdés. Az egyik az, vájjon méltányos -e az adófizetőkkel szemben, ha az állam azért kényszeríti őket fogyasztásuk lényeges korlátozására, hogy az állam a maga céljaira vegye igénybe termelésük eredményét, hogy ezt adóban veszi el tőlük, nem pedig kölcsön útján, mint ahogyan erre egy igen előkelő angol tudományos indítvány tétetett a múlt év novemberében. A másik kérdés pedig az, hogy méltányos-e az állammal szemben, hogy az ilyen módon, tehát a feltétlenül szükséges kiadásokra igénybevett összegeket ne adóként szedje be, hanem kölcsön képpen, tehát oiyanmódon, hogy azokat neki vissza is kelljien fizetnie. Igénytelen véleményem szerint mind a két kérdésre nemmel kell felelni. Nézzük ezt először az állam szempontjából. Az állam szempontjából nem lehet méltányos és nem lehet gazdasági szükségesség az, hogy azokat az összegeket, amelyeket mulaszthatatlanul szükséges kiadásainak fedezésére a polS

áraitól elvon, mint kölcsönt visszafizesse, íem lehet móltányos ez azért, mert egészén kétségtelen, hogy ehhez az eszközhöz az állam csak végső szükség esetén nyúlhat, és kénytelen ezeket az összegeket olyan módon kiadni, kifizetni, ahogyan abból gazdaságilag értékes tőke nem lesz. Azt hiszem, nem fog eszébe jutni egy kormánynak sem, hogy abból a célból, hogy úgynevezett gazdaságilag hasznos inveszticiókat csináljon, az adókat olyan mértékben emelje, amely az állampolgárok életszínvonalát jelentékenyen leszállítaná. Márpedig ha az állam olyan kiadásokra kénytelen elkölteni a polgáraitól beszedett összegeket, amelyek gazdaságilag hasznos tőkévé nem alakulnak át, akkor ezt másból nem tudja visszafizetni, mint későbbi nagyobb adókból. A nagyobb adók pedig nem jelentenek mást, mint abban az időben, amikor az adót beszedik, a fogyasztás nagyobbmérvíi korlátozását. Semmi méltányosság nincs abban, hogy azért, hogy &gy adott időpontban szükségessé vált fogyasztáskorlátozást kárpótoljon az állam, azért egy későbbi időnek a fogyasztását korlátozza jobban. Sokkal természetesebb, hogy annak az időnek a fogyasztását korlátozza, amely időben a kényszerítő szükség felmerült. Az állam, kölcsönképpen nagyobb összeget nem vehet és ne vegyen a maga polgáraitól igénybe, mint amennyit azok tényleg megtakarítanak, vagy mint amennyinek megtakarítása gazdasági okekból feltétlenül szükséges. Hogy mennyi az évi kapitalizáció, amennyire egy esztendőben minden államnak feltétlenül szüksége van. azt nem összegfszerűleg lehet megállapítani, de azt megállapít]a egy nagyon józan gazdasági elv. amelyet azt hiszem, szintén nem von senki kétségbe és ez az elv az* hogy minden nemzedék gondoskodjék a maga eltartásáról mindaddig, amíg dolgozik, mind pedig azután, amikor a munkából kidől és ne hagyjon kevesebib vagyont az utána következő nemzedéknek, mint az előzőjétől átvett. Ez az elv gyakorlatilag azt jelenti, hogy minden nemzedéknek annyit kell tőkésítenie a maga keresményéből addig, amíg dolgozik, amely tőke elegendő lesz az ő megélhetésére akkor, amikor máramunímsöHAZí NAÍLÓ n. . . _, kából kidől és a termelő berendezésre évenként, felújításra annyit kell befektetnie, amely felújítással az eredeti értékét nem veszíti el. Mindaz az összeg, amely ezen túl van s feltétlenül szükséges, sokkal jobb. ha az államnak adó útján áll rendelkezésére mint kölcsön útján, mert minden más beszedése a szükséges fedezetnek a hitel megduzzasztásához, inflációhoz vezet, amit pedig feltétlenül és minden körülmények között el kell kerülni. De nem tartom méltányosnak a kikényszerített összegeknek kölcsönként való igénybevételét az egyes állampolgárok szempontjából sem. Elvégre a fogyasztás korlátozása csak bizonyos mértékig mehet, korlátozottan menynyiségileg, de korlátozottan időbelileg is. Nem szükséges az egyesek szempontjából a visszatérítés azért sem. mert hiszen azokat a szükségleteinket, amelyeket egyszer már nem tudtunk kielégíteni a fogyasztás korlátozása következtében, később úgysem tudjuk már kielégíteni, azokról le kell mondanunk, azok megszűntek létezni, tehát azoknak utólagos megtérítésére semmiféle szükség nincs. De nincs szükség azért sem, mert igénytelen véleményem szerint azt az elvet is felállíthatjuk, hogy minden nemzedéknek magának kell megküzdenie azokkal a nehézségekkel, amelyekbe belesodródott. Mint ahogyan a háborúnak személyes és véráldozatait nem lehet szétosztani töh'b generációra, hanem a személyes áldozatokat mindig annak a népességnek kell meghoznia, amely jelen van. így a háborúnak gazdasági terheit is el tudja viselni az a nemzedék, amely a háborúval szembe kerül. Hiszen végre a háború gazdasági terheinek viselése nem áll másból, mint bizonyos munkaáldozatból és bizonyos fogyasztási áldozatból. Nem áll másból, mint hogy lemondunk bizonyos mértékű fogyasztásról azért, hogy termelésünknek nagyohb hányada jusson az államnak a feltétlenül szükséges kiadások fedezésére. '•** i i De következik ez a totális háború gondolatából is. Hiszen, ha mi ma nem is vagyunk háborúban, a háborúnak gazdasági követkéz* menyeit feltétlenül érezzük. Nekünk pénzügyi politikánknál azt a szempontot kell figyelembe vennünk, mintha háborúban volnánk, tehát alkalmazhatjuk a mi pénzügyi politikánkra is ma azokat a következményeket, amelyek a totális háború fogalmából származnak. A totális háború fogalmából pedig nem következik más az állampolgárokra, minthogy mindenki mint a hadsereg tagja köteles a maga munkáját a maga munkahelyén teljesíteni, termelésének egész eredményét átengedni az államnak, amelynek fejében kapja azt a megélhetést, amely abszolúte szükséges ahhoz, hogy fizikai léte megmaradjon. Akkor pedig egyáltalán nincs szükség arra, hogy azt, amit ma elvont tőlünk az állam azért, hogy a maga kiadásait fedezni tudja, bármikor és bármilyen formában nekünk visszatérítse. Nagy szükség van erre a gazdasági élet egészséges fenntartása érdekében. Mert merem állítani, — és azt hiszem, akik a dologról gondolkoztak, mindnyájan csatlakozni fognak hozzám, — hog> sokkal kisebb bajt és sokkal kisebb szenvedést jelent az, ha egy pár esztendeig is lemondunk a magunk keresményéről, arról, hogy többet fogyasszunk, mint amennyi nekünk abszolúte szükséges és a magunk termelésének eredményét átengedjük az államnak, mintha magunkra vesszük még egy infláció veszedelmét és belekerülünk megint egy olyan pénzügyi zűrzavarba, amelybe a nagy háború után