Felsőházi napló, 1939. II. kötet • 1940. október 21. - 1942. február 24.

Ülésnapok - 1939-40

142 Az országgyűlés felsőházának 40. ülése 19 hO, évi december hó 18-án, szerdán. kerültünk bele és amelynek gazdasági és társadalmi kihatásai teljesen beláthatatlanok, amelyet egyáltalán nem tudunk felmérni, de nem is hasonlíthatunk össze azokkal a hátrányokkal, amelyeket el kell viselnünk ez alatt a pár esztendő vagy esetleg csak egy esztendő alatt, amíg a háború folytán szükségessé váló kiadásokat a folyó termelésünk eredményéből igyekezünk fedezni. Azt hiszem, vannak olyanok az országban, akik már is sokalják azt az adóterhet, amellyel a kormány minket megterhel. Én azonban azt mondom és nagyon kévém a kormányt, hogy ne riadjon vissza attól, hogy a meglévő adóterheket még tovább fokozza és esetleg még újabbakat rójjou reánk akkor, ha elháríthatatlan kiadások fedezését kell megtalálni, mert sokkal kevesebbet fog szenvedni ez a magyar társadalom egy ilyen megterhelés és ideig-óráig tartó túladóztatás terhei alatt, mint amennyit szenvedne egy esetleges infláció, pénzfelhigítás terhei alatt. Ennek súlyos következményeit már egyszer végigéltük és merem állítani, hogy annak az inflációnak nagyon súlyos következményeit még ma sem tudtuk volna kellőképpen kiheverni, ha nem jött volna az után az infláció után egy olyan korszak, amikor hárommilliárd pengő külföldi kölcsönt lehetett az országnak igénybevennie. Hogy azonban most egy esetleg íijból bekövetkező infláció után be fog-e következni egy hasonló helyzet, azt egyáltalán nem tudhatjuk, ennélfogva pénzügyi politikánkkal szemben csak egyetlenegy kívánalmat állíthatunk fel, hogy mindent kerülni kell, ami az inflációhoz vezet. Ez az út pedig egyedül az adóknak olyan mértékben való emelése és fokozása, hogy az összes kiadásokat adókból lehessen fedezni. A kormány ezzel teszi a magyar közgazdaságnak a legnagyobb szolgálatot. A költségvetést elfogadom. (Éljenzés és taps. — A szónokot számosan üdvözlik.) Elnök: Szólásra következik Morvay István ő méltósága. Morvay István: Nagyméltóságú Elnök Űri Mélyen t. Felsőház! Tisztelettel kérek engedelmet, hogy a kézműveskisiparosság bajait, kívánságait, kéréseit előterjeszthessem. Ugyanis én járok a vidéken, én az életből merítem azt, amit el akarok mondani, mert a tapasztaltakat csak úgy lehet tolmácsolni, ha az ember személyesen ott van. Az iparfejlesztésre vonatkozólag osak anyny

it akarok mondani, hogy abból az iparfejlesztési összegből ne csak morzsákat juttassunk a kézműves kisiparosok részére, hanem lehetőleg valamivel többet, mert azok erre nagyon rá vannak szorulva. Az ipartestületeknek is segítségére kell menni, mert igen sok ipartestületi székház van olyan, amely még benne van az adósságban, az ipartestületi tagdíjak nem folynak be megfelelően, különösen vidéken, mert igen sok kézműves iparos be volt vonulva, nem kereshetett kenyeret, ittmaradt az asszony, aki tovább folytatta a kézműves iparos munkálatait. Hogy egy példával szolgáljak, elmondom azt, amit a Felvidéken tapasztaltam. Egy esetben, amikor bejött katonaruhában az iparos, azt mondotta, miért utalnak engem bőrért ahhoz a Móriéhoz, amikor én Józsefnél szoktam vásárolni, hiszen ha megtudja, hogy Józsefhez szoktam menni, nem ad nekem többé bőrt. Én mindjárt a helyzet magaslatán voltam s megkérdeztem, hogy mivel tartozik neki. Megmondotta az összeget, hogy mennyivel. Tehát ez történik a hőrelosztásnál és ez csak egy kis epizód. Az iparos tehát oda szeretne menni vásárolni, ahol eddig vásárolt, mert ott kap hitelt. Bajok vannak az iparosság továbbképzésével is. Kijárok vizsgálni a mestervizsgákra, járok vidéken, eljárok a kisipari kölcsönök felhasználása ügyében, valamint a kormány által az önállósítási alapból adott kölcsönök ellenőrzésére, hogy meggyőződést szerezzek arról, hogy azok az emberek hogyan használják fel azokat az összegeket, amelyeket kapnak. Először a mestervizsgákról akarok néhány szót mondani. Nagyon szükséges és nagyon fontos volna, ha a továbbképzésre alkalmat és módot lehetne találni. Azoknak a vidéki kisiparosoknak ugyanis, akik 15—20 kilométernyire vannak valamely várostól, nincs erre módjuk és alkalmuk. Nincs alkalmuk, mert nincs jármű és nincs módjuk, mert <—1 ha van járaiű — nem tudják azt megfizetni, hogy elmenjenek azokra a bizonyos előadásokra, ahol tanítanák őket. Valami módon ezen is segíteni kellene. A mestervizsgára jelentkezőknél előfordul, különösen a Felvidéken, hogy az illetők nem is tudnak magyarul. Igaz, fiatal emberek, akiknek van idejük megtanulni magyarul, de már most le akarják tenni a mestervizsgát. Minthogy azonban megfelelő előképzettségük nincs és magyarul nem tudnak, a mestervizsgát nem tehették le. Én igyekeztem őket megnyugtatni, hogy magyar kenyeret esznek, tanuljanak meg magyarul. Kapnak könyvet is, amelyből tanulhatnak, hogy megfelelően előkészítve jöjjenek à mestervizsgára. Kuriozitásképpen említem meg a következőt. Eljött a mestervizsgára egy csizmadia is, aki már olyan 40—45 éves ember lehetett. Természetesen nem tudott. Megkérdeztem tőle egyetmást és ő azt mondotta, hogy új csizmát még nem is csinált. Tessék elképzelni, mélyen t. Felsőház, hol lakhatik az az iparosember; aki még új csizmát sem tud csinálni, aki már 40—45 éves és foltozásból tartja fenn az életét? Kell tehát, hogy a hónuk alá nyúljon az ember az ilyen iparosoknak, mert bizony igen silány az anyag. Igaz, hogy utánpótlásról kell gondoskodni, de mégsem lehet valakit a mestervizsgán átengedni, ha nem tud. A miniszter úrhoz fordulnak, hogy mestervizsgára bocsássuk Őket, jön az írás,' mestervizsgára bocsátjuk az illetőt, de nem tud. Előfordult, hogy a mészáros boltja már készen volt, benne volt a hús, mestervizsgát akart tenni, a menyasszonya vele jött, azt gondolta, hogy már csak az van hátra, hogy kinyitja az üzlet ajtaját és megy az üzlet. A mestervizsgán nem tudott és elbukott. A kormánynak tehát valamiképpen módot és alkalmat kellene keresnie arra, hogy ezeknek a szegény távol élő embereknek az ügye rendeztessék. Városban ugyanis megvan az illetőnek az alkalma és módja, hogy tanulhasson, városban ritkábban fordul elő, hogy valaki megbukik a mestervizsgán, vidéken azonban bizony ez nagyon gyakori dolog. Mélyen t. Felsőház! Azt lehetne mondani, hogy már mindenkinek az öregségi nyugdíjáról gondoskodás történt, csak a kézműves kisiparosok maradtak még el. Tiszteletteljesen kérném, hogy a kormány gondoskodjék ezekről is, mert méltóztassanak elhinni, t. Felsőház, hogy az a kézművesiparos, mint önálló, olyan ember — már legalább a régi időkben olyan volt —, hogy még munkaképes korában meg akarja keresni azt az összeget, amelyből