Felsőházi napló, 1939. II. kötet • 1940. október 21. - 1942. február 24.
Ülésnapok - 1939-40
140 Az országgyűlés felsőházának ío. iÉéi ség megélhetéséhez. Már meglévő vagyont az állani igénybe nem vehet. Itt rá kell térnem röviden az úgynevezett vagyonadók kérdésére. A vagyonadónak nevezett közszolgáltatásokat azzal szokták megindokolni, hogy azt nem a jövedelemből, nem a hozadékból, hanem azt a vagyonból kell fizetni. Ámde, a vagyonból adót fizetni nem leihet. (Ügy van! Úgy van!) Nem lehet azért, mert az államnak nem az egyes vagyontárgyakra, nem a mi vagyonúnknak egyes alkotórészeire van szüksége, hanem szűk* sége van likvid vásárlóerőre, pénzre, amivel sa ját kiadásait fedezheti. A vagyon pedig csak a legritkább esetben áll olyan alkotórészekből, amelyek közvetlenül beszolgáltathatok, csak abban a ritka esetben szolgáltatható be a vagyonból az adó, ha az thezaurált készpénzből áll, ez pedig a legritkább eset. Azt lehetne gondolni, hogy talán a vagyon elidegenítéséből, egészben vagy részbeni megterheléséből lehet adókat fizetni, tehát nem áll meg az a szabály, hogy adót, kölesönt, kényszerkölcsönt vagy bármiféle közszolgáltatást csak a folyó termelési év eredményéből lehet fizetni. Csakhogy ha megvizsgáljuk azt, hogy a meglévő vagyont, tehát a meglévő termelési berendezést vagy a fogyasztási jószágok összességét mennyire lehet eljdegenítós vagy megterhelés útján liquid vásárló erővé átalakítani, akkor azt fogjuk látni, hogy egy termelési időszakban többet nem lehet liquiddé tenni, mint amennyi annak a termelési időszaknak eredményéből álló tőkévé akar válni, azoknak spontán elhatározásából, akiK e felett a termelési eredmény felett rendelkeznek. Vagyis a vagyonadókból beszedett adók sem tehetnek ki többet, mint a folyó termelési évben tőkévé válni akaró termelési eredmény. Bármilyen formában kivetett vagyonadónak tehát végső határa az a tényleges tőke, am il a termelés eredményéből azok, akik a termeles eredménye felett rendelkeznek, meg akarnak takarítani, el akarnak vonni a fogyasztástól. Megint csak visszajutunk tehát ahhoz az igaz : ságlioz, hogy közszolgáltatások címén állami célokra mást, mint a folyó termelési eredme nyéket igénybe venni nem lehet. Ezt a megállapítást ismerte fel nagyon he; lyesen az az ötéves terv is, amelyet néhai Darányi Kálmán miniszterelnök úr 1938 március 5-én Győrben bejelentett és amelynek értelmében egymilliárd pengőt kellett volna öt esztendő alatt különböző mulaszthatatla.n iíiveszticiókba befektetni, mégpedig a szerint^ az elgondolás szerint, hogy évenként 200 millió pengőt kell befektetni. A magyar nemzeti jövedelem kiszámítására irányuló tudományos munkálatok eredménye szerint körülbelül 250 millió pengőt fett ki az el mull tizenhárom évben átlagban az az összeg, amely évenként mint megtakarítás, mint újonnan képződött tőke a magyar gazdasági életnek rendelkezésére áll. Ezt a tudományos eredményt fogadta el az ötéves terv akkor, amikor öt esztendő alatt egymilliárd pengőt akart befektetni a szerint az elgondolás szerint, hogy minden esz télidőben be fog venni 120 milliót vagy on váltságból, 80 milliót pedig kölesönből. Mfi tÖtrént azonban a valsóágbnn? Az történt, hogy az elmúlt két és félév alatt a vagyonvalsag, amelynek az összege akkor 120 millió pengővel volt előirányozva, felemelkedett évenként 140 millióra, kölcsön címén pedig az .•illám nem 80 milliót vett átlagban évenként igénybe, hanem 386 milliót, vagyis ezalatt a két és félév alatt a beruházási hozzájárulással együtt évenként 512 milliót vett be az állam 1 a e 1940. évi december hó 18-án, szerdát). rendes költség vetési bevételeken felül. Felmerül a kérdés, hogy, ha a tudományos számítások 250 millió pengőben jelölték meg azt az összeget, amelyet a magyar gazdaság évenként tőkésít, és amelyből körülbelül 200 millióra becsülték azt, amihez az; állam is hozzájuthat, mert hiszen minden megtakarított fillérhez az állani nem tud hozzájutni, akkor hogyan lehetséges az, hogy az utóbbi két és félévben. 1 évenként átlagban_mágis 512 millió pengő folyt be és abíból ;586 millió peng'ő volt a kölcsön! Igaz, hogy az ország gyarapodása óta azt kell mondanom, hogy az ország gazdasági teljesítőképessége is 25%-kai emelkedett Ez tehát azt jelenti, hogy ahelyett a 200 millió pengő helyett, amely az ötéves tervvel 1938 márciusában kontemplálva volt, 250 milliót kell szembeállítani az 512 millió pengővel. Honnan kerülhetett elő ez a 250 millió pengő feletti 262 millió pengő? Ennek csak két oka, két forrása lehetett. Hogy ezek között ez a 262 millió pengő hogyan oszlik meg, azt eldönteni egyelőre nem lehet. E két; forrás közül az egyik az, hogy a polgárok a megtakarítás terén még tóvá; 1 ) h mentek, mint 3938 előtt, vagyis évi termelésüknek egy nagyobb hányadát nem fogyasztották el, mint azelőtt, a másik forrás pedig az, hogy a forgalomiban lévő vásárló erő, a mesterséges vásárló erő jelentékenyen megnövekedett, felduzzadt, szóval a felé haladunk, amit inflációnak szoktak nevezni. A iiitelvolumen megduzzadása kétségtelenül megállapítható a Jegybank kimutatásaiból és a mii n dennapi életben is napról-napra tapasztaljuk az infláció egyéb jelenségeit is, amelyekről ugyan nem állítom, hogy már magát az inflációt jelentik. Tessék végigmenni a belvárosi üzletekben és tapasztalni fogják az urak azt a hihetetlen vásárlási lázat, a pénznek azt a rendkívül könnyű elköltsétét, ami a legbiztosabb előjele annak, ha a közönség megérzi, hogy a nitelvolumen túlságos mértékben felduzzadt Mindebiből te lehet vonni azt a következtetést, hogy túlságosan közel jutottunk az állami kiadások finanszírozásának ahhoz a módjához, amelyet 1914-től 1918-ií>- a nagy háború alatt a. h adi kölcsön kötvények kibocsátása, ú íj á;n val ó pénzelésével követtünk. (Hegedűs Lóránt: Ügy van!) Ezen, az úton szerintem továibbmeni nem lehet, (Hegedűs Lóránt: Ügy vaní) mert ez az út biztosan inflációhoz fog vezetni. Ezen az ii ton meg kell áliánunk és aihhoz <a metódushoz kell folyamodnunk, amelyet 1914-től 1918-ig a brit birodalom olyan nagy sikerrel érvényesített a háború finanszírozására, tudniillik az adók további felemeléséhez, mégpedig azoknak egészen addig a mértékig való felemeléséhez kell folyamodnunk, amíg az adókból lehet fedezni mindazokat a szükséges kiadásokat, uni éheknek teljesítését el hal a sziámink nem lehet. Visszatérek ahhoz a kiindulási pontomhoz, hogy az állam a maga szükségleteire csak a folyó termelési év eredményeiből meríthet. De ha az állam ebből meríthet csak, akkor nagyon természetes, hogy ha többre van szüksége, mint amennyire szüksége volt az előző években, akkor ebből a forrásból kénytelen többet meríteni. Kénytelen tehát a maga polgárait arra kényszeríteni, hogy fogyasztásaikat csökkent sék. Ezt a fogyasztáscsökkentést azonban csak igen hathatós és igen szigorú eszközökkel lehet elérni. Ezeknek az eszközöknek egyike az adók felemelése és szigorú behajtása, másika pedig az egész fogyasztásnak egy szűken kimért jegyrendszerre való alapítása. Ezzel et
