Felsőházi napló, 1939. I. kötet • 1939. június 13. - 1940. október 17.

Ülésnapok - 1939-9

46 Az országgyűlés felsőházának 9. ülése 1939. évi augusztus hó 11-én, pénteken. ságügyminiszter úrhoz azonban két kérelmet óhajtok intézni. Az egyik ez: ebből a törvényjavaslatból is látjuk, milyen fontos egy ügyletnél az a körülmény, hogy írásba van-e loglalva, vagy nincs írásba foglalva. Keresem tehát odairányul, hogy a miniszter ur legyen szíves mentől előbb törvényhozás ele hozni azt a törvényjavaslatot, amelyet úgy hívnak, hogy kötelező okirati törvény. Ezt egy párszor már benyújtották a képviselőházban, majd visszavonták, majd ismét benyújtották. Bírói körökben, ügyvédi körökben, de a kereskedelmi és forgalmi élet köreiben is mindenki meg van arról győződve, hogy egy pörnek, egy jogvitának elintézése mennyivel könnyebb, biztosabb és igazságosabb, ha írás van, mintha feledékeny vagy rosszhiszemű tanuknak vallomására vagyunk utalva, vagy pedig a feleknek eskü alatti kihallgatására. Másik kérelmem pedig az, — tekintettel arra, hogy ez a törvényjavaslat megadja a minisztériumnak a felhatalmazást, hogy e három ingón kívül, amelyre a törvényjavaslat vonatkozik, kiterjessze a törvény intézkedéseit más árura is — hogy elsősorban a kisiparosok gépeire, szerszámaira, felszerelésére terjessze ki, hogy ők éppen olyan jogvédelemben részesüljenek, mint az agrárlakosságnak kisemberei, akik mezőgazdasági gépeket részletre vásárolnak. Nemcsak a jogegyenlőség kívánja ezt, hanem fontos gazdasági érdek is. Végül pedig meg akarom jegyezni, hogy nagy örömmel és megelégedéssel olvastam e törvényjavaslat indokolását. Ezt az indoklást nagy jogi felkészültséggel, nagy részletességgel és körültekintéssel készítették. Nagy becse az, hogy a mai meglehetősen ellentétes szempontokat a joggyakorlat és a különféle jogforrások között szemléltető alapon elénkbetárta és hivatkozott a külföldi törvényhozásokra is. Elfogadom a törvényjavaslatot. (Taps.) Elnök: Szólásra következik vitéz Barcy Gabor ő méltósága. r vitéz Barcy Gábor: Nagyméltóságú Elnök Ur! Mélyen t. Felsőház! Megnyugvással fogadom el az árurészletügylet egy.ís kérdéseinek szabályozásáról szóló törvényjavaslatot, mert egyrészt meggyőződésem, hogy azokat a kinövéseket és visszaéléseket, amelyek sok kárt okoztak eddig főleg a szegényebb néprétegeknek, az új törvény eredményesen ki f^gja tudni küszöbölni, másrészt biztosítva látom azt, hogy a részletügylet kellő törvényes mederben továbbra is fenntartható és folytatható lesz, ami érdeke a kereskedőnek, tehát az eladónak is, a vevőnek is, aki bizonyos cikkekben a részletekre való vásárlásra rá van utalva. Nem lehetne ugyanis cél az, hogy a részletügyletet egyszerűen lehetetlenné tegyük, mert hiszen a részletügyletnek megvan a maga létjogosultsága és ezzel kapcsolatban megvannak az előnyei is. A vevőre nézve az egyik és legnagyobb előny az, hogy a kellő anyagi eszközökkel nem rendelkező egyén is hozzájuthat azokhoz a szükségleti cikkekhez, amelyeket egyébként megvásárolni nem ál'na módjában, másik előnye pedig az, hogy ehhez az áruhoz hozzájuthat még mielőtt a vételárat kifizethette volna. Természetszerűleg megvannak ennek hátrányai is, amelyek közül legfigyelemreméltóbb az, hogy könnyebben vagy nagyon sok esetben könnyelműbben vásárlásra ingerel és sokszor anyagi erejét meghaladó terheket róhat a nem eléggé óvatos vásárlóra. Tagadhatatlan az is, hogy egy élelmes ügynök rábeszélésének sokszor nehezebb is ellenállni. Éppen ezért a vevőre egyes esetekben előre nem látható kockázatot is jelent. Természetszerűen nagy kockázat háramlik az eladóra is, nemcsak a vevő bonitása szempontjából, hanem főleg azért, mert az árut átadta, mielőtt még az ellenértéknek csak egy részletét is kézhez vette volna. Ez bizonyos mértékben érthetővé teszi azt, hogy az eladó súlyos megkötésekkel iparkodott érdekeit megvédeni és biztosítani. A törvénynek éppen az a rendeltetése, hogy az eladó és vevő érdekeit mérlegelve olyan összhangot teremtsen, amely mind a két fél igényeit és érdekeit megóvja, védi és kielégíti. Az igazságügyminiszter úr ő nagyméltósága a törvényjavaslat képviselőházi tárgyalásakor nagyon helyesen jegyezte meg, hogy a kereskedő is sokkal szívesebben adna el készpénzért, mert hiszen egy csomó gondtól és adminisztratív teendőtől szabadulna meg, viszont a legideálisabb állapot volna az, hogy minden vevő is rendelkezzék a kellő anyagi eszközökkel, olyan mérvben, hogy szükségleteit készpénzben vásárolhassa meg. Tisztában vagyunk azonban azzal, hogy ez egy teljesen elérhetetlen állapot és éppen ezért a mostani súiyos gazdasági viszonyok között feltatlenül szükség van egy megfelelően szabályozott részleteladási és vásárlási lehetőségre. Megelégedéssel látjuk a törvényjavaslatból, hogy mind a két szempontot kellőképpen értékeli és tisztában van azzal, hogy egyoldalú, merev és bizonyos határon túl terjeszkedő intézkedésekkel nem akarja az árurészletügyletet lehetetlenné tenni vagy megnehezmni, de egyben ügyel arra is a törvényjavaslat hogy az eladó egyoldalú megkötésével, jogos anyagi érdekei megvédésének túlságos megnehezítésével a kereskedelmi forgalmat és közvetve a termelést ne befolyásolja kedvezőtlenül, főleg olyan időben, amikor minden erővel a munka fokozására, a termelés növelésére és az általános életszínvonal emelésére van szükség. A kereskedői tevékenységnek árurészletügylet megszorításával való megnehezítése általános gazdasági és szociális szempontokon kivui indokolatlan is volna a mai iclöoen, amikor tételes törvénnyel akarjuk a keresztény tömegeknek a gazdasági pályákon való térhódítását lehetővé tenni. A keresztény kereskedelem ma, hála Istennek, napról-napra erősbödőben van és ilyen körülmények között teljesen illogikus volna, ha éppen ma iparkodnánk a kereskedői tevékenység bizonyos területeit még jobban megszorítani, amikor a keresztény fiatalságot hívjuk és küldjük a gazdasági pályákra; nem szólva arról, hogy a részletüzlet folytatása általánosságban nagyobb személyzetet igényel, mert hiszen a feltétlenül szükséges ügynöki karon kívül szélesebb terjedelmű nyilvántartásra, adminisztrációra, kezelésre is van szükség, tehát ennek a kereskedelmi tevékenységnek megnehezítése a keresztény fiatalság elhelyezkedését is károsan befolyásolná. Ha az üzlet nem megy, akkor a tulajdonos kénytelen elbocsátani alkalmazottait, akár keresztények, akár zsidók, ha pedig az üzlet virul, akkor nagyobb létszámú alkalmazottat kénytelen tartani, akiket a zsidótörvény rendelkezései értelmében néhány éven belül úgyis olyképpen kell kicserélni, hogy minden vállalat túlnyomóan csak keresztény alkalmazottat foglalkoztathat. Ilyenképpen tehát né-