Felsőházi napló, 1935. IV. kötet • 1938. november 12. - 1939. május 4.

Ülésnapok - 1935-82

90 Az országgyűlés felsőházának 82. ülé Pap József: Nagyméltóságú Elnök Ür! Mélyen t. Felsőház! Azok a kérdések, amelyek az előttünk fekvő törvényjavaslatban megoldást várnak, mindnyájunkat nagyon közelről érdekelnek. Igen természetesen érdeklik a tisztviselőket, érdeklik a nyugdíjasokat, érdeklik a királyi kincstárt, de érdeklik a szabad pályán működő, szellemi munkával foglalkozó egyéneket is. Méltóztassék megengedni, hogy ebből a szempontból tegyek egypár megjegyzést erre a törvényjavaslatra. Azt hiszem, hogy a szabad pályán működő szellemi munkások nagy része osztozik abban a felfogásban és azokban a nézetekben, amelyeket én itt ki fogok fejteni. Ez a törvényjavaslat az én nézetem szerint egy csepp a Dunában. Nekünk általános, széles alapokon mozgó, a kérdésnek minden egyes részletére kiterjedő törvényre és jogszabályra van szükségünk, amely belevág a köztisztviselők életébe, ha azt akarjuk, hogy a köztisztviselői kérdés igazságosan, méltányosan és a mi viszonyainknak megfelelően rendeztessék. Nemcsak a köztisztviselők sorában, de a széles nagy rétegekben is régóta hangzik fel a jogos kívánság, hogy meg kell alkotni az úgynevezett tisztviselői pragmatikát. A kormányok is sokszor kilátásba helyezték ennek a pragmatikának a létesítését. Én pragmatika alatt értem a jogszabályoknak azt az összeségét, amely vonatkozik a köztisztviselők^ jogállására, szabályozza azok összes jogait és kötelességeit. Értem alatta azokat a jogszabályokat, amelyekben a köztisztviselők gazdasági és társadalmi viszonyai is rendezést fognak nyerni. A Gömbös-kormány az úgynevezett 95 pontban szintén kijelölte a tisztviselői pragmatika létesítését, mint egy fontos kormányfeladatot. A háború előtti időben ezt a törvényjavaslatot nem fogadták volna olyan rokonszenvesen és olyan szimpátiával, mint ahogy ma fogadják; azt mondták volna, ez a törvényjavaslat beleütközik egy igen fontos polgári alapjogba, a munkajogba, ez a törvényjavaslat szerzet jogokat sért, ezt a törvényjavaslatot nem lehet engedni törvényerőre emelkedni. Ma azonban, amikor a kormány szociális politikát hirdet és követ, amikor mindnyájan meg vagyunk győződve arról, hogy a közösség érdekét eredményesebben és hatályosabban kell érvényesíteni, mint ahogyan az érvényesült a múltban, nekem nem lehet kifogásom e törvényjavaslat intenciója, szelleme ellen. Ha kifogásolok valamit, kifogásolom azt, hogy ez igen szűk körre van szorítva. A kormány a nemzeti munkatervben annakidején kilátásba helyezte az álláshalmozásoknak megszüntetését és a magyar ifjúság jövőjének biztosítását. E két programmpont tekintetében történtek ugyan lépések, de nagyon közvetett módon és nagyon félénken, úgy, hogy nagy eredményeket ezen a téren eddigelé elérnünk nem lehetett. A keresettel bíró nyugdíjasok ellátásának már egész története van. Az 1934. évi I. te. előtt csak akkor lehetett az állami nyugdíjasnak nyugdíját korlátozni, felfüggeszteni, vagy elvonni, ha az államnál kapott olyan állást, amely nyugdíjjal volt kapcsolatos. Az 1934. évi T. te. ezen túlmenően nem tett már intézkedéseket bizonyos irányban és a mostani törvényjavaslat azon az állásponton van, hogy azokat a köröket, amelyeket az 1934:1. te. megvont, tágítani kell mind az érdekelteknek szemponte 1939. évi február hó 7-én, kedden. jából, mind pedig a korlátozás alapját képező keresetek szempontjából. Ez meg is történt. Mégis azt állítom, hogy a törvényjavaslat vérszegény. Altalánosságban azonban elfogadom, mert van létjogosultsága és mert lehet remélni, hogy a továbbiakban azok az eszmék, amelyek itt most lefektetnek, ki fognak építtetni. Egyre azonban bátor vagyok felhívni a mélyen t. kormánynak és a mélyen t. Felsőháznak figyelmét is: hogy az én hitem és felfogásom szerint nem lehet itt megállnunk. Nekünk tovább kell mennünk. Szükség van ugyanis annak a kérdésnek szigorú rendezésére, hogy ne menjenek nyugdíjba magas állású tisztviselők azért, hogy azután közgazdasági téren gyümölcsöztessék tudásukat és (munkaerejüket, vagyis ki kell mondani kongruens szabállyal, hogy nyugdíjba csak az mehet, aki munkaképtelen, vagy pedig aki szolgálati idejét kiszolgálta. Nem ismerek országot Európában, ahol annyi nyugdíjas lenne és aránylag olyan sok nyugdíjat fizetnének az államkincstár terhére, mint itt nálunk. Ha mégis nyugdíjaznak valakit, aki nem munkaképtelen, vagy nem szolgálta ki teljes szolgálati idejét, az ilyen nyugdíjas nyugdíját, amennyiben más foglalkozást vállal, fel kell függeszteni időre, amíg az a másik foglalkozása tart. Olyan intézkedéseket kell tennünk, hogy a nyugdíjasok a szabadpályán működő egyéneknek konkurrenciát ne okozzanak. Itt van például az ügyvédeknek az az állandó panasza, hogy a nyugdíjas bírák és ügyészek bejegyeztetik ^magukat az ügyvédi kamarába, ügyvédi gyakorlatot folytatnak és ezáltal a különben is nagyon súlyos és katasztrofális viszonyok között tengődő ügyvédeknek, akik ab ovo mindig csak ügyvédek voltak, konkurrenciát támasztanak, mégpedig olyan konkurrenciát, amellyel nehezen lehet megküzdeni. A nyugdíjas ügyvédnek van nyugdíja, amely ellátását biztosítja, ennek következtében az az ügyvéd, aki egyúttal nyugdíjas köztisztviselő is, könnyebben és kedvezőbb feltételek mellett vállalhat ügyeket, mint az az ügyvéd, aki kezdettől fogva ügyvéd. Különben visszásságokra is vezethet az, hogy ügyvedek, akik azelőtt bírák, ügyészek vagy egyéb^ köztisztviselők voltak, ugyanazoknál a hatóságoknál, bíróságoknál képviseleteket vállalnak. A publikum azt hiszi és azt hitte, hogy ezeknek az ügyvédeknek több befolyásuk van és így jobban el tudják intézni az ügyeket. Az, aki ismeri bíróságaink magas erkölcsi felfogását, aki ismeri azoknak az ügyvédeknek etikai érzületét, akik azelőtt bírák és ügyészek voltak, tudja, hogy, hála Istennek, nálunk nem lehet befolyásolni a bíróságokat. De a nagyközönség bekötött szemmel halad előre és hangzatos jelszavakat követ, azt tartja, hogy plus valet favor in indice quam lex in codice. Hoigy ebben a tekintetben bizonyos kedvezőtlen helyzet támadt, az kitűnik abból is, hogy a magyar törvényhozás foglalkozott ezzel a kérdéssel és hozott egy törvényt, az 1930. évi XXXIV. tc.-t, amely kimondotta, hogy ugyanannál a bíróságnál, vagy hatóságnál, ahol a köztisztviselőből lett ügyvéd azelőtt mint aktív tisztviselő működött, három évig ügyvédi képviseletet nem vállalhat. Ez nagyon szükséges volt, mert olyan specializálódásra vezetett a dolog, — amint ezt a Budapesti Kamara a minisztériumhoz intézett felterjesz-