Felsőházi napló, 1935. IV. kötet • 1938. november 12. - 1939. május 4.

Ülésnapok - 1935-81

78 Az országgyűlés felsőházának 81. ülése hívekre és a belőlük alakuló gyülekezetekre. Ezek távol vannak egymástól, talán távolabb, mint Makó Jeruzsálemtől, de én azt hiszem, hogy minden magyar ember szívében olyan húrt pengetek meg, amikor erre a két névre hivatkozom, hogy unitárius egyházunk külön érdekeitől eltekintve is mindenki igazat fog nekem adni. Remélem, nem hiába tettem szóvá ezt, hiszen én is a délkeleti Felföld szülötte volnék, nevezzük akár Transszilvániának, akár Erdélynek, akárminek, én a legjobban szeretném Magyarországnak nevezni. (Helyeslés.). Ha ez a kötelezettség fennállott és fennáll Kassával szemben, akkor fennáll Kolozsvárral szemben is. (Ügy van! Ügy van! — Élénk éljenzés és taps.) Boldog vagyok, hogy ott lehettem a Felvidék visszacsatolása alkalmával Kassán s a Dómban egy pillanatra rágondolhattam annak lakójára, a nagy fejedelemre, aki ott a kriptában nyugszik és akinek bujdosó csontjai húsz éven át kellett, hogy átéljék azt a megszállottságot, amelynél talán a boszorkányok és éjféli kísértetek viselkedése sem lehet rosszabb. Boldog vagyok, hogy a csontok a Dómmal együtt visszazökkentek az édes magyar haza kebelébe s ez a Dóm és ez a csont nem teher a magyar hazának, (Ügy van! Ügy van!) ez a Dóm és ez a csont köte

: lezi a magyar hazát arra, hogy ezeknek a csontoknak foszforeszkáló fénye mellett classa meg, mi az igazi magyar dicsőség: halóporában is élni, hatni, gyarapítani, győzni és munkálni a magyar jövőt! (Élénk éljenzés és taps.) Mindezekről és a népről is megemlékezvén, azt íbiszem, hogy amikor a diplomáciának e tekintetben elért sikereit jóleső örömmel jegyezzük fel,_ talán nem lesz érdektelen és helyénvaló lesz, ha megemlékezünk azokról a társadalmi egyesületekről, amelyek szabadabb mozgásra voltak berendezkedve, mint az akárIhlányszor kénytelenül-kelletlenül lassú diplomácia. Ezek a társadalmi egyesületek, különösen a Revíziós Liga és a Pesti Hírlap Justice for Hungary kiadványai, támogatva a nemeslelkü lordnak, a mi barátunknak ügybuzgó s ága által, készítették elő a talajt, a közvéleményt az idegen országokban is, hogy azok is fogékonnyá tétessenek a magyar igazság - iránt, akik azelőtt nem voltak iránta fogékonyak, vagy akik szemüket behunyták előtte. Ez a munka támogatta,, . előkészítette Münchent és Bel vederét, amelynől a mi számunkra nem sok jó érkezett, most először csak a Csallóköz és a Felvidék egy része, de ezért is örvendünk és hálát adunk Istennek, hogy még a pokolból is jöhet mennyei jó. Ezekben óhajtottam elmondani mondanivalóimat, de a kivételes hatalomra nem térek ki, mert hiszen rendelkeznek velünk, esetleg be is csukhatnak, íha a mentelmi jogunk nem fedezne, tehát ezzel csak per tangentem foglalkozom. Azt hiszem, hogy a kaszárnyákra még egy kicsit vissza kell térnem, mert itt két betű van feljegyezve az én Stichwort jaim között: — hogy magyarul fejezzem ki magam — »m. i.«, vagyis »magyar imádság«. Azt hiszem, hogy a kaszárnyákban — régebben legalább is így volt — »a, jégen kopogó«, meg »fűzfán fütyülő«, meg »láncos-lobogós«, meg »tüzes istennyila« stb. mind szelíd kifejezések voltak azokhoz képest, amelyeket némelykor ritmusba szedtek egyes jobbra hiyatott őrmesterek és mások. Azt (hiszem, ezt a miazmát valahogyan talán be lehetne a vegyvizsgálónak adni, 1939. évi február hó U-én, szombaton. hátha tud ellene valamilyen szérumot ajánlani. A szérum ez ellen csak az imádság, de a magyar imádság csakugyan imádság legyen, nem pedig útszéli káromkodás, amely ellen az egyház minden oldalról felemeli tiltakozó szavát. De nemcsak az egyháznak kell ez ellen tiltakoznia, hanem tiltakoznia kell annak a szervezetnek, a katonaságnak is, amely tulajdonképpen a nemzet zömét alkotja, ha már mindannyian katonák vagyunk. Ezenkívül még örömmel adok kifejezést amiatt, hogy bár közjogi és egyéb dolgokra ki nem térek, én is hozzájárulhattam egy szemernyivel ehhez az ünnepi hangulathoz, amely eltölti mindannyiunk szívét és lelkét. Befejezésül még csak annak a reményemnek ^szeretnék kifejezést adni, hogy a másik költő, aki Munkácsot megénekelte, szintén hallgattassák meg ebben a Házban, de ne csak a honvédelmi törvényjavaslat tárgyalása közben, hanem minden egyes alkalommal, amikor életbevágó kérdések kerülnek tárgyalásra. Erről ne feledkezzünk el, mert még meghagyta nekünk a jóságos Isten a »Mohács« végső sorait: »Él magyar, áll Buda még. A múlt csak példa legyen most, égve honért bizton nézzen előre szemünk.« A törvényjavaslatot elfogadom. (Élénk éljenzés, helyeslés és taps. A szónokot számosan üdvözlik.) Elnök: Szólásra következik Shvoy Lajos ő nagyméltósága. Shvoy Lajos: Nagyméltóságú Elnök Ür! Mélyen t. Felsőház! (Halljuk! Halljuk!) Az előttem szólókihoz csatlakozva, én is örömmel és tisztelettel elfogadom a törvényjavaslatot. Legyen szabad azonban annak második fejezetéhez, a levente-oktatáshoz és a levente-képzéshez hozzászólnom. (Halljuk! Halljuk!) Előre kívánom bocsátani, hogy feltétlenül híve vagyok az ifjúság katonás nevelésének (Helyeslés.) s boldog és hálás vagyok, hogy a falusi ifjúságot a levente-intézménnyel kézbe vette a nemzet és a levente-intézmény keretében az ifjúság komoly katonás nevelést kap. Meggyőződésem azonban, hogy ezzel a törvényjavaslattal, amikor a leventeoktatás a 12. évvel kezdődik — bár jobban szerettem volna, ha a 14. évvel kezdődött volna — a ^levente-intézmény elsősorban pedagógiai intézménnyé lett. A törvényjavaslat is gondoskodik erről, mert hiszen az egész intézményt a vallás- és közoktatásügyi miniszter úrral kapcsolatban helyezi a honvédelmi miniszter úr felügyelete és irányítása alá. Amikor a levente-pedagó,giáról gondolkozunk és beszélünk, amikor az ifjúság országos, nemzeti, katonás nevelésének kérdéséről gondolkozunk, akkor rögtön megérzi lelkünk, hogv itt nemcsak egyszerű katonai drillről, nemcsak rendgyakorlatokról és fegyvergyakorlatokról van szó, hanem itt az ifjúság lelkének komoly, mély, egésE életére kiható megfogásáról, irányításáról és alakításáról van szó. (Ügy van! Ügy van!) A hadseregben ugyanis a fegyveren kívül a legfontosabb, sőt azt merem mondani, a döntő a szellem, amely a hadsereget eltölti. (Ügy van! Ügy van!) Ezt a szellemet akarjuk mi à levente-intézményben az ifjúsággal megkedveltetni, megértetni, benne kialakítani s ezáltal az ifjakat a katonaságnak méltó, komoly és értékes tagjaivá nevelni. (Ügy van! Ügy van!) Mélyen t. Felsőház! A magyar pedagógia a cserkészetben csodálatos eredményt ért el és