Felsőházi napló, 1935. IV. kötet • 1938. november 12. - 1939. május 4.

Ülésnapok - 1935-81

Az országgyűlés felsőházának Sl. ülése 1939. évi február hó 4-én, szombaton. 77 lőlük, (Egy hang jobbfelől: Ügy van! Nagyon helyes!) hanem legyen azon a ruhán valami kis yitézkötés is. Legyen legalább is olyan megjelenése annak az árvalányhajas leventének, mint amilyen a cserkésznek van. A cserkész öltözete nemzetközi és mint ilyen, respektálandó. A magyar leventének azonban magyar ruhája legyen. S ha már önmaga, Istenem, nem tud csizmát, lábbelit szerezni magának, akkor valahogyan adjuk össze együttesen azt a lábbelit, hogy legyen neki Mikuláskor mit kitennie az ablakba, hogy várja a nemzet háláját, ajándékát, akár cukor, akár elismerés alakjában. Mélyen t. Felsőház! A leventék és a lövészek között van a rendes, tényleges katonai szolgálat és azt hiszem, erre kötelezettségének érzetében mindenki önként fog jelentkezni. Természetesen a hatóságok is megteszik a magukét, a polgáriak és a katonaiak egyaránt. Engem például Székesfehérváron soroztak annakidején, az igaz, hogy csak harmadszorra váltam be, mert — úgy látszik — az iskolai tudomány egy kissé elszedte az én szilfid termetemet. Azóta, hála Istennek^ megerősödtem, de büszke vagyok rá, hogy a koronázó városban soroztak be katonának, abban a városban, amelyben múlt év nyarán, augusztus 18-án törvénybe iktathattuk az első nagy király áldott emlékét, úgy, ahogyan egyik legutóbbi felszólalásomban sürgettem volt, amikor március 15-ének törvénybeiktatásáról és Kossuth Lajos emlékének megörökítéséről volt szó. Elégtétel nekem, hogy ez a törvényes nemzeti ünnep valóban mindnyájunkra nézve kötelezővé tétetett és pedig kötelezővé azáltal is, hogy ezt mi addig is megtartottuk, mert kötelezőnek éreztük magunkra nézve. (Helyeslés.) Ezt azonban csak kitérés formájában mondom, nem saját érdemeimet akarom ezáltal lerögzíteni. A rendes szolgálatot teljesítő testvéreink, a katonák, a honvédek a kaszárnyákban bajtársi viszonyba lépnek egymással és ez nagyon hasznos, nagyon szükséges, tulajdonképpen továbbképző, továbbművelő iskola a számukra. Régebben is meglátszott, ha valaki katonaviselt ember volt, (Ügy van! Ügy van!) a bajusza is mindjárt jobban pödrődött és a járása, a tekintete is egészen más volt, feltalálta magát minden helyzetben. Azt hiszem, hogy ha ezzel a rendes szolgálatot teljesítő legénységgel, amely ma is dalolva vonul be és énekel a székelyekkel együtt a harc mezején, vele bánni tudó tisztikar foglalkozik, amely feladata magaslatán áll, akkor nincsen az a hatalom^ és nincsen az az erő, amely ezt a ma útjára bocsátandó magvar királyi honvédséget ^ feltartóztathatná. De mit tapasztalunk akárhányszor? Sokszor nincsen meg az intim viszony, csak az alárendeltség érzete van meg a legénységben a tiszttel szemben, pedig, ha valakit nevelni akarunk, azt magunkhoz 1 ell emelnünk. (Ügy van! Ügy van!) Ebből áll a nevelés tudománya, nem abból a lapításból és abból az erőszakból, amellyel jár ,az a magatartás, ahogyan egyesek — tisztelet a kivételeknek -végzik a maguk munkáját, illetve végezték különösen a múltban. Ezeket a múltbeli jelenségeket azonban nem szabad teljesen figyelmen kívül hagynunk. Egészségügyi szempontból Meskó ő méltósága és Kolossváry testvérem felemlítette, hogy a kaszárnyák berendezése nem teljesen higiénikus és nem felel meg mindenben az egészségügyi követelményeknek vagy nem bírnak olyan vonzó erővel a legénységre, mint ahogy el lehetne várni egy másik otthontól, amelybe belecsöppentek azért, mert magyarok, belecsöppentek azért, mert szolgálni akarnak a haza javára, dicsőségére és boldogságára. En el tudom képzelni a tisztet, mint az ő legénységének az atyját. A tisztnek olyannak kell lennie, amilyen volt mindenki számára, aki parancsnoksága alatt volt, tekintélyben, hűségben, odaadásban elöljáró tábornagyunk, aki a legméltóbban képviseli itt közöttünk a magyar nemzeti hadsereget. (Éljenzés és taps.) Amint a bizottsági ülésen mondta az egyik felszólaló, a tisztikar szelleme bizonyára maga a hadsereg. Ennek a szellemnek kell tehát egészségesnek lennie, hogy ez oltódjék bele minden egyes szolgálattevőnek és katonakötelesnek a szívébe és lelkébe, mert csak úgy lehet^ egységesen irányítani, csak úgy lehet egységesen vezényelni és egységesen harcra buzdítani, ha mégvan az erkölcsi egység, a lelki egység és a szellemi öntudat, amely akárhányszor többet ér a hadakozó szerszámoknál, hiszen azok ma feltaláltatnak, holnap elavulnak, de a lelki egység, az őserő, az mindig megmarad, mindig változatlan és ha odaadja magát támasztékul ezeknek a hadakozó szerszámoknak, akkor olyan csodákat művelhet, aminőkkel telve van az ezeréves magyar történelem. A^ politizálásról nem is szólok, mert az, azt hiszem, ki van zárva a hadsereg kötelékéből, bár meglehetős szálas emberek vannak ott, akik a politikába is beavatkozhatnának, de én azt hiszem, hogy az egészséges szellemű, önérzetes tisztikar önként ki fogja lódítani őket a ma°ra kebeléből. Még e^y kérdés érdekel engem, mélyen t. honvédelmi miniszter úr, és pedig az, hogy lelkipásztori szempontból mi, az unitárius egyház, ez a csekély, csonka országban csonka egyház. Trianon folytán meglehetősen rozoga helyzetben vagyunk. A rekrutáink, az újabb papnövendékek, vagy lelkészek, akik már megszerezték a diplomájukat, rendszerint román állampolgárok, mert a kolozsvári unitárius teológiánkról szoktuk őket kapni. Azt a megértést, azt az elnézést kérem a számukra, hogy ha már mi Isten kegyelméből egy magasabb szolgálatra hivatunk el és jön ez az ifjú nemzedék, méltóztassék őket szeretettel felkarolni és kötelességteljesítésük mértékéhez mérten megadni részükre ugyanazokat a kedvezményeket, amelyek az itteni kiképzésben részesülő lelkészeket megilletik és egyúttal az 1848-as viszonossági törvény alapján, amely szerelmi klauzusa a keresztény egyházaknak, talán arról is szó eshetnék, hogy azon a protestáns tábori lelkészségen, amely — ha jól emlékszem — csak az összeomlás után _ alakult, mi is képviselve legyünk, ha mindjárt a létszámunk, akár a tisztikarban^ akár a legénységben, számszerűleg nem is indokolná kellően. Kérem, ne a statisztikát vegyük itt tekintetbe, mert ha szorosan azt vennők, akkor talán én sem beszélnék ma itt. De belőlem^ Erdély beszél, (Elénk éljenzés és taps.) belőlem Torda beszél, ahol 1568-ban kimondták János Zsigmondunknak és Dávid Ferencünknek ve

: zérlete alatt a hitszabadságot, a lelkiismereti szabadságot. Belőlem Pozsony beszél, ahol az Unió után egész Magyarországra kiterjedően megalkották a bevett vallások jogait s átruházták az Erdélyből ide átszármazó unitárius