Felsőházi napló, 1935. IV. kötet • 1938. november 12. - 1939. május 4.

Ülésnapok - 1935-80

54 Az országgyűlés felsőházának 80. ülése 1939. évi február hó 3 án, pénteken. rint bekövetkezendő sok más ehhez hasonló esemény meg fog-ja tenni a magáét, addig pedig a fiatalságnak »mindent vissza« akaró lendülete él és lobog a imi fiainkban, amely ki kell, hogy váltsa mindazt a szépet és jót, aimire ennek a nemzeti hadseregnek szüksége van. Ebből a szempontból, meg abból, hogy egy szegény ország iöldmívelő férfinépességének nevelésére mindenkor a katonaságnál eltöltött idő nyomja rá a bélyeget s a parasztember egész életére legnagyobb kihatással van, az ő katonakorában közvetlen fellebbvalói részéről tapasztalt gondolkozás, kértem én a miniszter úr ő excellenciáját, hogy igyekezzék az ő kitűnő szervezőképességével a naggyáfejlesztendő nemzeti hadseregnek olyan csapattiszteket nevelni, akik ne abban a gondolkozásban éljenek, hogy vagy vezérkari az ember, vagy pedig szárnyaszegett exisztencia, hanem akik büszke örömmel foglalkozzanak az egyes csapattestekben lévő néppel, azzal a tudattal, hogy ez a nemzet nemcsak a háború alatt sziámit az ő hűséges kardjukra, de igenis, kívánja és áldja az ő kiegyensúlyozott, nagy lelkierejüknek népnevelő munkáját. Ezért kértem, hogy a magas tudományos képzettséget nyújtó Ludovika Akadémia mellett történjék gondoskodás a mindenkori hadseregek gerincét képező s elsősorban csapattisztek nevelését előmozdító régifajta hadapródiskolák felállításáról. A javaslatot természetesen a legnagyobb melegséggel és örömmel fogadom el. (Élénk helyeslés és taps. — A szónokot számosan üdvözlik.) Elnök: Szólásra következik Kolossváry Mihály ő méltósága. Kolossváry Mihály: Nagyméltóságú Elnök Űr! Mélyen t. Felsőház! (Halljuk! Halljuk!) Felszólalásom rugója nem az én katonai tudásom vagy a stratégiai hozzáértés, amely az én hivatásomtól messze áll, nem is az, mintha nem volnék megelégedve ezzel a törvényjavaslattal. Hogy mégis felszólalok és ennyi sok katonai műveltséggel bíró tag között igénybe veszem a mélyen t, Felsőház nagybecsű figyelmét, ez azért van, mert ez a javaslat annyira belsőleg érinti minden magyar lelkiségét és olyan mélyen nyúlik bele abba a világba, amely minden magyar honpolgár érdeklődésének, sőt minden magyar életének központja, történelmi múltjának büszkesége és nemzeti jövőjének reménysége. Legfőbb vágyunk, hogy bár lennénk mi is olyan gazdag nemzet, hogy a hatalmak fejlett haderejével vetélkedve olyan szárazföldi és légi haderőt tudnánk fenntartani, amelynek minden tagja legyen olyan erős, mint Nagy Lajos katonái, legyen olyan vitéz, mint a törekvő Hunyadié, legyen olyan önfeláldozó, mint Zrinyi vitézei; egy hadsereget, amely nemcsak a világ tiszteletének és bámulatának tárgya, hanem amely maga az egész nemzet összessége is legyen, áthatva a katonai szellemtől, mert a világháború megtanított bennünket arra, hogy nemcsak a hadsereg vívja a háborút, hanem a magyar nemzetnek egész Összessége. Ezért a magyar nemzet egész társadalmának is át kell itatva lennie a honvédelem érdekének szolgálatától és akkor majd meg fogja tanulni a világ azt, amire Imrédy miniszterelnök úr Vízkereszt ünnepén a pesti Vigadóban célzott, amikor azt mondotta, hogy »Ne bántsd a magyart!« Ez az álláspont hatja át az egész törvényjavaslatot, amelyből megérthetjük, hogy most már sorsdöntő az ingatlanbirtoknak, az iparnak, a kereskedelemnek, a vállalatoknak, szóval a nemzeti vérkeringés minden vérerének összehangolása a honvédelem magasztos ügyével, különösen háború idején vagy az országot érintő nemzetközi feszültség idején. Akik érett férfikorban láttuk magunk felett elviharzani a világháborút, megtanultuk, hogy ha így lett volna a világháború előtt is, akkor nem hullott volna el annyi virága a nemzetnek és nem veszítettünk volna el annyi nemzeti kincset. Mélyen t. Felsőház! Paradoxonnak tűnik fel előttünk az a jelenség, hogy amikor béke után vágynak a szívek s állandóan békeimák hangzanak el a templomokban, ugyanakkor a hadseregnek feltétel nélküli fejlesztéséről készítenek az államok törvényjavaslatokat és amikor milliárdokat helyeznek el lelkesedéssel a haza^ oltárára, hogy haderejüket modernizálják és minél félelmetesebbé tegyék, ugyanakkor, ezzel egy időben a béke himnuszát zengik kifelé, a békéről szavalnak kifelé a t kiállítások t megnyitásánál, a flottaparádéknál és az egészségügyi kongresszusokon is. Rá kívánok mutatni, mélyen t. Felsőház, erre a fegyveres békevágyra, amely állítólag rugója a világszerte fokozódó fegyverkezésnek. Amikor a közelmúlt hetekben Vandervelde-nek, a belga szociáldemokrata vezérnek haláláról írt a világsajtó, felújult emlékemben egy beszéd, amelyet Vandervelde mondott akkor, amikor a világ hatalmasai Londonban aláírták a locarnói békét, mely a gyilkos párizskörnyéki békék első korrektúrája volt. Vandervelde-nek, Belgium delegátusának ajkairól hangzott el akkor Stresemann és Briand felszólalása után az a sokat jelentő mondás, hogy: »A tudomány és béke végre is győzedelmeskedni fognak a tudatlanság és a háború felett«. Vandervelde ezt a mondást tulajdonképpen Pasteur után idézte, és én jól emlékszem arra, hogy amikor, évekkel ezelőtt, 1930-ban ezt a beszédet elolvastam, lelkemben mélységes elkeseredéssel gondoltam, hogy valóban helyénvaló volt a gyilkos 'békediktátumokkal szemben évek múlva is a veszettség elleni szérum tudós feltalálójának, Pasteurnek a szavait idézni. Dei, mélyen t. Felsőház, ez a kijelentés tulajdonképpen nem is Pasteurnek a gondolata volt. Ez a mondás a krisztusi bölcsőből hangzott el először, mert ő tanította meg az emberiséget arra, hogy az igazi tudomány Istenhez vezet, a béke forrásához. A megostorozott és keresztrefeszített Megváltó tanította meg az emberiséget arra, hogy béke nélkül a föld pokollá válik, hogy béke nélkül dolgozni és haladni, fejlődni nem lehet, csak a békekorszak alkalmas erre. Béke után vágyik tehát az egész világ s eközben a nemzetek fegyvereket kovácsolnak. Mélyen t. Felsőház! Mindenki érzi, de különösen mi, akik legtöbbet szenvedtünk a há

: ború miatt, hogy békét kellene teremteni Európában, de nem a fegyverekre épített oktrojbékét, hanem az eltiport, de feltámasztandó igazság békéjét, a történelmi jogok békéjét, a megélhetés alapjait biztosító^ gazdasági szükségességek békéjét és a visszaállítandó ezeréves határok békéjét. (Ügy van! Ügy van!) Mélyen t. Felsőház! A párizsi békék bizonytalansága húsz esztendő óta fojtogatja a hatalmakat, Húsz év óta; nem a krisztusi béke,