Felsőházi napló, 1935. IV. kötet • 1938. november 12. - 1939. május 4.

Ülésnapok - 1935-80

Az országgyűlés felsőházának 80. ülése hanem a háború útját készítgetik, mert így vélik fenntarthatni a békediktátumokat. Ne vádoljunk ezért senki mást, mint egyedül az emberiség legnagyobb átkát, a párizskörnyéki kényszerbékék művét és ha van nálunk olyan ember, — hiszem, hogy nincs — aki nemzeti kincsünknek, a honvédelemnek fejlesztésére fordítandó milliókat kifogásolná, vádolja ezért egyedül a párizskörnyéki békediktátumokat, amelyek anyagi jólétben élt nemzeteket az elkeseredés poklába züllesztettek le, amelyek boldog és elégedett államokból boldogtaan államokat csináltak és kisebbségi harcok zűrzavarában élő boldogtalan államokban polgárokat boldogtalanságra kárhoztattak. Amikor ilyen világba vagyunk belekény szeri tve mi, a még mindig sebekkel borított vitéz nemzet, ha körülöttünk még mindig kedvezőtlen körülményeket találunk, elzárkózhatunk-e a haza, védelmének, tehát a legszebb állampolgári kötelességünknek gondos előkészítése és biztosítása előli Mindnyájan érezzük, hogy az ez elől való elzárkózás egyenlői lenne a nemzeti öngyilkossággal, egyenlő lenne azzal, hogy megtagadjuk azt a multat, amely nekünk megbecsülést szerzett, amely tiszteletet parancsoló irántunk az egész világ részéről, mert évszázadokon keresztül mi voltunk a nyugati műveltség őrei a Kelet ellenében, akik ezen a poszton évszázadokon át súlyos sebeket kapva és súlyos vérveszteségeket szenvedve becsülettel álltuk meg a helyünket. ; A világ egyik legnagyobb hatalmának, Angliának egy nagy államférfia 1934-ben nagy feltűnést keltő beszédet mondott a londoni pilótaiskola felavatási ünnepélyén, ahol kijelentette, hogy a »bizalmat és ezzel a békét az angol világbirodalom csak úgy képes fenntartani, ha nagy szárazföldi, légi és tengeri haderővel rendelkezik és ezt a haderőt — mondotta — fenn kell tartani mindaddig, míg csak a világ mai rendje nem fog revízió alá kerülni«. Ez a revízió — úgy látszik — még nem következett be, sőt ellenkezőleg mindig jobban előtérbe lép, mind jobban érvényesül az a nagy elv, hogy »si vis pacem, para bellum«. Ezt az elvet kénytelenek vagyunk mi is elfogadni és követni, mert belátjuk, hogy a népmilliók óceánjában mi csak egy kis szigetecske vagyunk és nem állhatunk meg másként, csak xígy, ha tehetségünk végső megfeszítésével minden áldozatra készen állunk, hogy szövetségeseink mellett vitéz hadsereg álljon jogos nemzeti igényeink megvédésére. A mi vérünkben ma is a béke vágya él, mint ahogy a világháború előtt is az egyedü1 iek voltunk, akik nem kívántuk a háborút. Ma sem kívánjuk. A háborúi ma azok csinálják és azok kívánják, akik azt a békediktátumot akarják továbbra is fenntartani, amely magában hordja a háború csíráját. Ezt tudja, érzi az egész világ, a világ minden állama és nemzete, ezért kell fegyverben állani és ezért kell hadsereget tartama minden államnak. Amikor Argentina és^ Chile között hosszú éveken át tartott háború végre befejeződött, az ellenfelek ágyúiból óriási Krisztus-szobrot öntöttek és ezt a nagy Krisztus-szobrot az I And esek 4000 méter magas hegycsúcsán állították fel ezzel a felirattal: Pax vobis, ego pum! — Béke veletek, én varryok! Amikor pedig Hágában felépítették a híres békepalotát, az összes művelt nemzetek ajándékai mellett felállították a világ nagy békeapostolainak szobrát is. Odahelyezték az örök békéről 1939, évi február hó 3-án, pénteken. 55 álmodozó Williams Staed szobrát, aki a Titanic roncsaival most már az óceán mélyében pihen. Odaállították a nagy béke-álmodozónak, az örökbéke ábrándozójának, Carnegie Andrásnak a szobrát, aki milliókat áldozott a békéért és aki azóta a newyorki temetőben porladozik. A nagy tanácskozó teremben pedig elhelyezték az andesi Krisztus-szobor kicsinyített mását, itt is azzal a felirattal: Pax vobis, ego sum! Krisztus a béke, a béke királya, örökké élő tengelye — hogy egy felkapott szóval éljek — a békének. Ha e tengely körül, a Krisztusi törvények körül forog a világ élete, akkor, de csakis akkor, lenne béke az államokban is. Mert ha ennek a szelleme hatotta volna át a Párizs körüli békéket, ma nem lenne háborús világ, ma igazság lenne és boldogság lenn© az ' emberek szívében. (Helyeslés.) Nemzetünk részéről ennek az óhajtott békének dacára fegyverkezésünknek minden előfeltétele megvan, mert a mi bölcs kormányunk Krisztus törvényeinek alapján állva, szentistváni szellemben nemzeti létünk alapjává tette a kereszténységet, a keresztnek a törvényét, ezért küzd és mi bízva bízunk, hogy ebben győzni is fog. Ezért én ezt a javaslatot elfogadom. Elfogadom azért, mert ebben a javaslatban látom a Kárpátok medencéjében és a Duna völgyében nemzetünkre háruló nagy történelmi feladat biztosítékait és mert teljes bizalommal vagyok úgy a honvédelmi miniszter úr, valamint oz egész összkormány iránt, hogy ezljól fogja keresztülvinni. Méltóztassék azonban megengedni, hogy két körülményre hívjam fel a kormány nagybecsű figyelmét. Említettem, de az általános indokolásban is benne van, hogy nem elegendő a katonaság vitézi szelleme. Az egész nemzetet, annak minden Tétegét át kell hatnia a honvédelem szellemének. Ezt a szellemet a serdülő korban kell az ifjúság lelkébe beleplántálni. A kultuszminiszter úr kezében van az ifjúság lelke. Tőle függ, hogy ihazánk minden iskolájában ez a szellem uralkodjék, ez a szellem éljen. Ö az ifjúság lelkületének mesteri kezelője, amint láttuk ezt a cserkészmozgalomnál is. Feladata nem lesz nehéz, mert akik ismerjük tanulóifjiíságunkat, tudjuk, hogy legkedvesebb foglalkozásuk a vérükben rejlő fapuskás gyakorlatozás, azok a rajongva és lelkesedéssel végzett katonai mozdulatok, amelyeket ifjúságunk piruló arccal, büszke öntudattal, szinte a jövőbenéző vágyakozással végez tanítóik vezetésével az iskolák udvarán. Ezeknél az ifjaknál látom én mindig, ahányszor ott vagyok közöttük és nézem ezeket a gyakorlatokat, nagy vigasztalással és nagy reménységgel, az ősök romlatlan vitézségének kiütközését. A másik tiszteletteljes megjegyzésem az, amire az előttem szólott gróf Apponyi Károly felsőházi tag úr szintén alludált, hogy a ma szőnyegen lévő reformkérdések és a honvédelem fejlesztésének ügve is, tulajdonképpen gazdasági probléma. Régebhen, még a világháború előtt, amely ezekben a nagy* kérdésekben elválasztó vonal volt a régi és az új idő közt, úgy volt, hogy annak a nemzetnek volt a fejlődése biztosítva, amelynek erős hadereje volt. Az az idő. amelyben ez az elv élt, már elmúlt, az az idő nagyrészben a tiszteletreméltó múlté. A '• háborús technika bámulatbaejtő fejlődése mellett, szinte azt mondhatnám, circulus vitfosus leiméi, ez.t Jgy