Felsőházi napló, 1935. IV. kötet • 1938. november 12. - 1939. május 4.

Ülésnapok - 1935-79

32 A?J országgyűlés felsőházának 79. ülése való s Magyarország jóhírnevét és hitelét rontja. Ez vétek az állatm ellen és vétek a nemzet ellen, ami a határokon túl (maradt magyarságot az ő visszavágyakozó érzésében és törekvésében megingatni is képes. {Ügy van!) A visszacsatolt Felvidéknek és az anyaországnak elég közös gondja és feladata van. Nem kell meggondolatlan nyilatkozatokkal félreértéseket okozni és újabb bajokat csinálni. Közös törekvésünk kell, hogy legyen az, liogy a trianoni határnak még a nyomát is eltöröljük, (Helyeslés.) még a nyomát is kiirtsuk, nemcsak a földeken, hanem a lelkekben is. (Élénk helyeslés.) Értse meg tehát mindenki, akit illet, hogy nem akarunk semmiféle különállást, semmiféle corpus separatumot, hanem tökéletes egybeolvadást akarunk. (Helyeslés.) Ezt kívánjuk mindazokkal az elméleti és magukat tudósnak tartó férfiakkal szemben, akik most bennünket arról oktatgatnak, hogy milyen kitűnően bevált a csehszlovák-impérium alatt például a járási rendszer. Mélyen t. Felsőház ! Az Imrédy-kormánynak az az eljárása, hogy egyideig katonai közigaztást vezetett be a felszabadult területen, — bár ez szerintem felesleges és helytelen volt (Ügy van! a középen.) — egészen bizonyosan nem azt célozta, hogy különállásra csináljon^ gusztust bárkinek is. A főispánok, alispánok és polgármesterek mai bevonulásától remélem, hogy minden félreértés megszűnik és zavartalan boldogságban örülünk majd egymásnak, visszatértek és anyaországiak. Szociális alkotásaink terén, bár — úgy mint eddig — tekintettel leszünk igen bölcsen a helyi viszonyokra is, mégis mindig elsősorban az összlakosság érdekeit szolgáljuk, a fokozätos fejlődés útjait keressük, ezen az úton nem táncolunk vissza s e tekintetben úgy hiszem, leckére senkitől nem szorulunk, (ügy van! Ügy van!) Beszédem befejezésül röviden megjegyzem még a következőket. Feltűnik nekem az, hogy miután a törvényhozás másik háza a nagy nyilvánosság előtt olyan módon állíttatott oda, hogy működésének tempója nem elég gyors és ezért házszabályszigorítással kell az ügyek tárgyalását meggyorsítani, a négy és fél hónapig élvezett vakációzást is magam előtt látva, meglep engem, hogy a törvényhozás másik háza megint hosszabb szünidőre oszlott szét. Űgylátszik tehát, hogy ez a beállítása a törvényhozás alsóházának, szintén a tévedések kategóriájába sorozható. De rá kell mutatnom végül atrra is, hogy az elmúlt hónapokban folyton és folyvást a rendeleti kormányzás beköszöntéről hallottunk. Folyton azt hallottuk, hogy a jelenlegi miniszterelnök úrnak minden vágya a rendeleti kormányzás. Ezzel szemben az aggodalmaskodó politikusok egész tömege vonult fel minden illetékes faktor előtt a rendeleti kormányzás gondolatának elejtése érdekében. Konstatálnom kell most, az elmúlt hónap eseményei után, hogy milyen jó, milyen okos és milyen bölcs, hogy a rendeleti kormányzás gondolata végig az egész vonalon elejtetett. Bizonyíték erre az a sok törvényjavaslat, amelyet a kormány a törvényhozás elé terjesztett: a törvényjavaslatok egész során a módosítások tömegét kellett keresztülvezetni, mert a közvélemény követelte azt már a törvényhozás alsóházától. Mi lett volna, ha ai rendeleti kormányzás Mejét éltük volna? Megköszönte volna a (keresztény középosztály, a keresztény családok 1938. évi december hó 22,-én, csütörtökön. egész tömege, ha^ azokat a szabályokat, amelyeket most törvényjavaslat formájában terjesztettek elénk, rendeleti kormányzás esetében mint rendeleteket léptették volna életbe. Mi lett volna? Ügy látom, az események mégis osiak azt igazolják, hogy parlamentre szükség van {ügy van! Ügy van!), parlamenti bírálatra szükség van (Ügy van! Ügy van!) és helytelen úton járnak azok, akik bármilyen ok vagy cél érdekében úgy vélik, hogy mindaz a jó, amit egy nemzet életében, a parlamenti kritika jelent, felesleges. En ezt a törvényjavaslatot, aimely most itt van előttünk s amelynek előterjesztéséért az iparügyi miniszter úrnak is őszinte köszönet jár, úgy általánosságban, mint részleteiben elfogadom. (Elénk helyeslés és taps.) Elnök: Szólásra következik Heckemiberger Konrád ő méltósága. Heckenberger Konrád: Nagyméltóságú Elnök ÜLT! Igen t Felsőház! Előrebocsátom, hogy mivel a legnagyobb ibizaloinmal viseltetem a korimiány iránt, a törvényjavaslatot elfogadóim. Neim is akarok a tönvényjavaslat felett kritikába bocsátkozni, csak a családvédelemmel kapcsolatosan kívánok néhány észrevételt tenni, néhány gondolatot felvetni, amiket rendeleti úton is megvalósíthatónak tartok. Ez a törvényjavaslat mindenesetre nagy szociális haladást jelent a munkáscsaládok védelem és a tisztviselők családjának védelme tekintetében. En csak* azt szeretném kérni, ha a miniszter úr, illetőleg a kormány az állások betöltésénél és az áthelyezéseknél figyelembe venné s a törvényhatóságokat is utasítaná, hogy vegyék figyelembe egyenlő minősítés mellett azt, hogy az illetőnek mekkora családja van, hány gyermeke van. Tisztviselőnél feltétlenül híve vagyok az automatikus előléptetésnek. Ha fegyelmi vétséget nem követett el az illető és ha időben eléri a magasabb fokozatot, akkor igen is elő kell léptetni. Ellensége vagyok az úgynevezett titkos minősítési rendszernek, mert megtörtént az, hogy mellőztek tisztviselőt a minősítés miatt és később kitűnt, hogy a rossz minősítés olyan tényre volt alapítva, amely valótlannak bizonyult. Általában semmiféle titkosságnak, még a titkos választójognak sem vagyok híve, mert minden titkosság, tulajdonképpen gyáva kibúvás a felelősség alól. De ha az állam gondoskodik a lehetőség szerint, a lehetőség határai között a tisztviselőről s annak családjáról, akkor legyen szabad egyszer a nyilvánosság előtt hangoztatnom, hogy viszont az államnak joga van^ elvárni a tisztviselőkartóL hogy az állam polgárait gyorsan, pártatlanul és igazságosan szolgálja ki. Nem az emiberekben, az egyénekben, hanem a rendszerben találok valami hibát, mert tény az, hogy különösen a központban, a minisztériumokban, az ügykezelés hosszadalmas és bonyolult s néha évekig kell várni, amíg valami ügyet elintéznek. Tessék elhinni, hogy a népnek sokszor még a kenyértelenségnél és földnélküliségnél is jobban fáj, ha látja, hogy ügyét a minisztériumokban éveken kereázatül nem intézik el. Nem akaróim, untatni a mélyen t Felsőházat, ide engedjék meg, hogy a minisztériumokban uralkodó bürokratizmus jellemzésére illusztrációként egy-két esetet említsek fel. Képviselőkoromban például megtörtént az, hogy egy segédjegyző névmagyarosítást kért. Midőn az ügyet megsürgettem, értesítették őt, hogy előbb igazolnia kell állampolgárságát, Akkor