Felsőházi napló, 1935. IV. kötet • 1938. november 12. - 1939. május 4.

Ülésnapok - 1935-83

112 Az országgyűlés felsőházának 83. ülése 1939. évi február hó 23-án, csütörtökön. elsősorban lelki és erkölcsi reakciónak látom a mái időket. Eehetnek ezeknek a mai időknek kinövései, lehetnek ezeknek a mai időknek talán egyes embereknél megnyilatkozó olyan tünetei, amelyeket némelyek, mondjuk, konzervatívabban gondolkozók közöttünk, idegenkedéssel vagy talán megütközéssel látnak. Eléggé, a magyar történelemben gyökerezettnek érzem magamat arra, hogy azt mondjam : ez nem így van s hogy nem szabad a dolgokat így néznünk, s ezt merem azért is mondani, mert így érzem át. Mint elmondottam, én külföldi tapasztatokból, magyar férfiakkal, a magyar ifjúsággal történt érintkezésből merítettem azt az érzésemet, hogy az emberiség olyan erkölcsi megújhodásra, azaz olyan továbbfejlődésre vágyik, amely embert és embert közelebb hoz egymáshoz, ha talán nem is éppen arra, ami korunkban van és talán arra sem, amit egyesek azok közül tekintenek közvetlen jövőnek, akiket reformereknek nevezünk. De út ez oda, ahová évtizedek alatt el kell érkeznünk, út, amely rögös, nehéz és amely nyilván összeütközésekre is vezet a különböző felfogású emberek között. Éppen ezért van szükségünk arra, hogy a különböző felfogású emberek megértsék egymást és hogy megértőleg vezessük át ezen a krízisen a világnak azt a részét, amely mi vagyunk, amelyet a törvényhozásnak ez a két Háza irányít. Azon a nagy krízisen, amelyben nemcsak mi élünk, hanem amelyben a szomszéd államok, egész Európa, sőt az egész világ élnek. Másutt is és nálunk is feszültségi erők keletkeztek már a világháború előtt. Széles Európában s a mi országunkban is szunnyadtak azok a gondolatok, amelyeket ma hangosan hirdetnek világszerte. A világháború ezeket megnövelte, a világháború, amely maga sem volt egyéb, mint e feszültségi erők gazdasági s részben politikai és hatalmi problémáinak kirobbanása, ami azonban nem hozhatott megoldást, mert ismét csak a kérdések egyik része tekintetében robbant ki és legfeljebb felszíni kérdéseket oldhatott meg, aminthogy felszíni kérdések miatt tört is ki, de nem oldott meg belső kérdéseket, amelyek felmerültek az emberiségnek ebben a korszakában, amely olyan nagy eszmei átformálódásnak a korszaka, hogy ehhez a múltba visszanézve csak a reneszánsz és a népvándorlás korát hasonlíthatom. A világháború azonban a gazdasági viszonylatokat eltolva, olyan helyzeteket teremtett, amelyek sok kérdést — minthogy a társadalmi kérdések a gazdaságiakkal szorosan összefüggnek — és társadalmi kérdéseket is élesebbé tettek és gyorsították azt a folyamatot, amely különben is megvolt. Kifejtettem azt a meggyőződésemet is. hogy a világháború mérete, nagysága, gazdasági és politikai következményei sok politikus előtt mintegy eltakarták a képet, akik az azóta bekövetkezett eseményeket a világháború következményének tekintve azt hitték, hogy egyedül anyagi jólét teremtésével vagy egy-egy országra nézve egyedül baráti kapcsolatok teremtésével,^— mint reánk nézve, akik közvetlenül a világháború után annyira magunkra voltunk hagyatva és Össze voltunk szorítva kényszerhatáraink közé — ki lehet embereket elégíteni. Ismétlem, amit a képviselőházban mondottam: embereket talán igen, de lelkeket nem. (Üg?

! van! Úgy van!) En, ha emberekkel érintkeztem, mindig a lelküket (kerestem, a lelkükben akartam olvasni és úgy láttam, hogy a feszültségi erők mind radikálisabb reformok vágyát hozták és dobták felszínre. Mai társadalmunk politikai és történelmi öntudatban kezd gazdagodni; gazdagodni úgy, mint ahogyan — bocsánat, hogy mindig a professzor tapasztalatára hivatkozom — az, aki valamely kérdéssel foglalkozni kezd, gazdagodik az ismereteknek vagy impresszióknak a halmozásában. Ezek az ismeretek eleinte nagyon heterogének, egyeseknél talán nagyon egyoldalúak is és ebben a kérdésben nyilván sokkal szubjektívebbek, mint a tudományos téren való objektív keresés. Társadalmi téren ugyanezt látom: a jobbak nem önző módon, hanem az egész emberiségért, embertársaikért altruisztikus módon keresik a jót. így látom ezt a magyar közvéleményben is, amelyről az országgyűlés másik házában is hangsúlyoztam, hogy az nem az utca. Az a közvélemény, amelyet én ismerek — sokfélét ismerek — nem az utca közvéleménye. (Helyeslés. — Báró Prónay György: Most csinálják!) Nem mindig a hangos emberek azok, akiknek igazuk van. (Ügy van! Ügy van!) Akikkel én érintkeztem, azok között voltak hangosak íf, voltak csendesek is, voltak köztük öregek és voltak köztük fiatalok, e életkorúik 10 és 80 esztendő között mozgott. Amit én ennek a 18 esztendőnek a tapasztalataiból leszűrtem és hozzátehettem ahhoz, ami már azelőtt volt. az az, hogy van egy erős, komoly, higgadt emberekiből, öregekből és fiatalokból álló közvélemény, egy jóratörekvő ifjúság, amely — amint mondani szoktuk — reformokat kíván. A reform, nem más, mint adminisztriatórikus alkalmazkodás egy fejlődés organizmusához. (Úgy van! Ügy van!) Szószerint ismétlem itt azt, amit az országgyűlés másik Házában mondottam, mert talán jelentősége van a mondat minden szavának. Ha néhány évtizeden át — mert, mint mondottam, már a háború előtt kezdődött ez a folyamat — ilyen törekvések érlelődnek a nemzet komoly rétegeiben és széles rétegeiben, ebben az én nemzetszemléletem — a szerves alkotmány életszemlélete —- alkotmányfejlődést is lát. Nem alkotmányreformot, mert azt mint magyar ember, nem ismerem. (Élénk helyeslés és taps.) Nem is lehet, mert az íratlant írással megváltoztatni nem lehet. (Ügy van! Ügy van!) Érzéseket fejjel megváltoztatni nem lehet. (Ügy van! Ügy van!) De látok alkotmányfejlődést, látom a nemzet testének élő és egészséges reakcióját, az egész emberiség fejlődésében és speciálisan a nas:y életközösségnek. Európának fejlődésén belül. Ez az Európa esrv nagv életegység, különösen azóta, hogy a VII. és XIII. század óta nyugaton kezdve és keleten végezve kiirtották a határerdőket, úgyhogy sok helyen olyan vonalhatárok keletkeztek- amelyek csak kompromisszumok, de nem kiválasztók az emberi életközösségek között. Ez az európai életegység olyan, hogy ezen belül gondolatok, eszmék, mozgalmak, művészetek és mindenféle más egységesen fejlődtek, mentek 'végig. Néha végigmentek Európa öszszes országain, néha, ha egyeben nem, legalább Európa testének azon a részén, amely nem félszigetekből és szigetekből áll. Mi sem bizonyítia jobban ezt az életegységet, mint az, hogy a XIX. század végéig a világtörténelmet úgy írtuk, hogy Európa történelmét írtuk. Ta-