Felsőházi napló, 1935. IV. kötet • 1938. november 12. - 1939. május 4.
Ülésnapok - 1935-82
02 Az országgyűlés felsőházának 82. ülése 1939. évi február hó 7^-ên, kedden. Kíváncsi voltam arra, hogyan lehet ezt az álláspontot megindokolni. Az indokolás azt mondja, hogy indokolt ez a rendelkezés, mert ilyen esetben nem bírói mérlegelést igénylő jogkérdésről, hanem csak ténymegállapításról van szó. Az indokolásnak ezt a tételét jogászi szempontból nem. fogadhatom el. A mi fellebbezési rendszerünk mind a polgári perben,,mind pedig a közigazgatási eljárásban úgy szerveztetett meg, hogy az elsőfokú fellebbezés esetén a bíró a tény- és jogkérdéssel egyaránt foglalkozik, a másodfokú fellebbvitel azonban már nem fellebbezés, hanem felülvizsgálat, ahol a bíró csak a jogkérdéssel foglalkozhatik, ténykérdéssel azonban nem, mert az alsóbbfokú híróságok által megállapított ténykérdés köti őt is. Kimondták azonban úgy a polgári perrendtartás, mint pedig a vonatkozó közigazgatási törvények, hogy a felülvizsgálat során is lehet a ténykérdéssel foglalkozni, ha az panasz tárgyává tétetik, vagyis ha jogszabálysértéssel állapították meg a tényeket, vagy hagyták figyelmen kívül azokat, vagy pedig ha nyilvánvaló tévedésen alapul a konklúzió, és ha iratellenességről van szó. Azt mondani tehát, hogy ilyen körülmények között bírói kognicióra nincs szükség, nézetem szerint nem lehet. De utalok arra, amire 1883-ban, tehát 55 évvel ezelőtt, amikor felállították az úgynevezett pénzügyi közigazgatási bíróságot, már utalt a törvényhozás részint magában a törvényben, részint pedig az ahhoz írt indokolásban, hogy tudniillik a közigazgatási határozatok között disztingválni kell. Kétféle közigazgatási határozat van: van, amely az adminisztráció körébe vág, amely a publikumot nem érdekli és nem érdekelheti közvetlenül, és van a vitás közigazgatási ügyekben hozott határozat. A vitás közigazgatási ügyekben hlozott határozatok tekintetében, amidőn az, állam a honpolgárral jogi összeköttetésbe lép, és amidőn egyeseknek a kormányrendeletekben [biztosított jogai érinthetők, már 55 évvel ezelőtt kimondották, hogy szükséges felállítani egy független közigazgatási bíróságot. Ez azután a közigazgatás egész területére vonatkozólag 1896-ban fel is állíttatott. Amikor felállították ezt a közigazgatási bíróságot, hangsúlyozták azt. hogy a jogsérelem: jogsérelem, amely reparációt igényel, jöjjön bárhonnét, jöjjön a polgártársak részéről vagy az állami funkcionáriusok f részéről. Mindnyájan alá vagyunk vetve a bírói hatalomnak és a bírói hatalomhoz tartozunk, tehiát minden ilyen kontenciózus jogsérelem bírói hatáskörbe utalandó. Végül kimondták azt is, hogy egy jogállam nem engedheti meg magának azt, hogy a közigazgatási hatóság, mondjuk, a végrehajtó hatalom, bíró legyen egy személyben akkor, amikor egyúttal ügyfél is. Az ellátási kérdések ma a polgári egyénekre vonatkozólag utolsó fórumként a közigazgatási bírósághoz tartoznak és, oda tartoznak a katonai ügyekben is az ellátási igények bizonyos határokon belül. Szükséges tehát, hogy az általam említett két szakaszba világosan felvétessék az, hogy a közigazgatási bíróság járjon el, mint legfelsőbb fórum. Ugyanazt a rendelkezést kívánom tebát felvétetni a törvénybe, amelyet a pénzügyi bizottság indítványozott. A törvényjavaslat az említett három módosítással elfogadom. (Helyeslés és taps.) Elnök: Szólásra következik Zichy István gróf ő nagyméltósága. Gróf Zichy István: Nagyméltóságú Elnök TJr! Mélyen t. Felsőház! (Halijuk! Halljuk!) Az előttünk fekvő törvényjavaslat I. fejezetének rendelkezéseivel, úgy tudom, már a bizottság is bővebben foglalkozott és több igen t. felsőházi tagtársunk elmélyült ezeknek a kérdéseknek taglalásában. Szükséges azonban szemügyre vennem a törvényjavaslat II. fejezetében tervbevett rendelkezéseket, mert nekem, mint vezető állásban lévő állami tisztviselőnek, kötelességem rámutatni arra, hogy a II. fejezet tervezett intézkedései az állami szolgálat elemi érdekeivel ellenkeznek. A 7. § (1) bekezdése szerint (olvassa): »A férjes nőt nyugdíjazni kell, illetőleg végkielégítéssel el kell a szolgálatból bocsátani, ha a vele közös háztartásban élő férjnek az 1. $ (4) bekezdésben meghatározott forrásokból származó keresete és nyugdíja azzal kapcsolatos egyéb járandósága az alább felsorolt öszszegeket meghaladja«. Ezzel szemben a 7. § (4) bekezdése így rendelkezik (olvassa): »Ha a 6. §-ban megjelölt állásban (alkalmazásban) szolgálatot teljesítő férjes nőnek a képzettségének megfelelően az (1) és (2) bekezdésekben meghatározott javadalmazása van és a férje ugyancsak a 6. §-ban megjelölt állásban (alkalmazásban) teljesít szolgálatot, de a férj javadalmazása felesége javadalmazásánál kisebb, a házastársak közül a feleséget kell nyugdíjazni vagy végkielégítéssel elbocsátani, ki véve, ha a felettes hatóság által kitűzött határidőben bejelentik, hogy a feleség kíván a szolgálatában megmaradni; ebben az esetben a férjet kell nyugdíjazni vagy végkielégítéssel elbocsátani«. Kétségtelen tehát, hogy a 7. § (1) bekezdése a nőtisztviselő szolgálatát alacsonyabb értékűnek minősíti a férfitisztviselő szolgálatánál, mert hiszen kategorikusan kimondja, hogy a nőtisztviselőt kell elbocsátani. Ezzel szemben a szakasz (4) bekezdése egyszerűen a házastársakra bízza, hogy ők döntsenek a felett, melyikük lesz hajlandó az államot tovább szolgálni és melyikük fog nyugdíjba menni vagy végkielégítést kérni. Ezt az intézkedést lealázónak tartom mindazokra, akik az állam szolgálatában állanak. Szerintem ugyanis mindenkinek, aki az államot szolgálja, meg kell felelnie állásának, teljesítenie kell kötelességeit, illetve azok tejesítésére képesnek kell lennie. Az tehát, hogy a házastársak családi osztozkodással határozzák el, hogy melyikük fog állásában megmaradni és melyikük nem, a helyett, hogy legalább is a felettes hatóságok döntenék ezt el, a tisztviselői kar lebecsülése, mert tisztán nemurikus és nem érték szerinti osztályozást jelent. Ezt nemcsak a magam nevében, hanem, azt (hiszem, minden önérzetes tisztviselőtársam nevében kénytelen vagyok őszinte sajnálatomra visszautasítani, mert az az álláspontom — és azt hiszem, mindenkinek, aki az állami tisztviselőik szolgálatát komolyan veszi, az az álláspontja kell, hogy legyen — hogy a tisztviselőnek a lehető legjobban, legjobb képességével kell azt az állást betöltenie. (Ügy van! Ügy van!) Az állásoknál tehát nem ilyen, nemek szerint való osztályozást kell bevezetni, mert igenis vannak nőtisztviselők, akik kitűnően töltik be az állásukat. Tessék inkább sokkal
