Felsőházi napló, 1935. III. kötet • 1937. október 26. - 1938. augusztus 18.

Ülésnapok - 1935-55

68 Az országgyűlés felsőházának 55. ülése nyét a magyar közjog nem ismeri. A mi közjogunk, amely minden főhatalmat a Szent Koronából származtat, mindig és mindenkor a jogiolytonosság elvét követte, amint azt éppen tegnap Teieszky ö excellenciaja is annyira hangoztatta és az ennek megszakításával létrejött jogállapotot legfeljebb ideiglenes érvényűnek ismerneti el. Az akkori körülmények között nem volt más expediens, mint az, amit az, akkori Friedrich-kormány választott, vagyis az, hogy a rendeleti utón megállapított, vagyis oktrojált választójog alapján hívta össze a nemzetgyűlést, amely utólag jóváhagyta a kormány választójogi rendeleteit és magát a magyar állami szuverenitás törvényes képviseleténejt nyilvánítván és kifejezetten hatáskörében vonván azt a jogot, hogy alkotmányunk értelmében az államhatalom gyakorlásának további módját rendezhesse, létrehozta az állami főhatalom ideiglenes szervezetét és gyakorolta a törvényhozó hatalmat. A továbbiakban azután megállapítja Simontsits, hogy a korlátlan jogkörrel fellépő nemzetgyűlés egyáltalában nem ellensúlyozta a végrehajtó, hatalom erejét, hanem inkább alátámasztotta és fokozta azt. De általában a parlamentarizmus, a többségi elvnek a pártot útján kifejezésre jutó érvényesülése mindenütt a világon pártkormányt hoz létre. Azt pedig a pártkormány és a kormánypárt egymáshoz való viszonyának természete hozza magával, hogy a kormány a maga akaratát a kormánypárton keresztül a többségi elv segélyével magáira a képviselő kamarára is rákényszeríti, ami más szóval annyit jelent, hogy többé-kevésbbé minden képviselő-kamara, amelyben a kormánynak szilárd többségi pártja van, végeredményben a végrehajtóhatalom eszközévé lesz. »Az^ egykaimlairás törvényhozás tehát olyan alkotmányi orma, amely egyenesen a diktatórikus kormányzatnak kedvez és »tulajdoniképpen alkotmányos álarc az igaz mivoltukat palástoló diktatúrák számára. Hogy a nemzeti szuverenitás a nemzet akaratának megfelelő kifejezést találjon, ahhoz a kétkamarás törvényhozás rendszerére van szükség.« »Veszedelmes útra tér az a nemzet, amely szépen hangzó, tetszetős doktrínák kedvéért történetileg fejlett saját alkotmányának kipróbált rendszerét elhagyja. Már pedig a magyar alkotmány évszázadok óta a kéttáblás, kétkaimiatrás országgyűlés rendszerét követte jakként, hogy az országgyűlés, két házának jogköre egymással teljesen egyenlő volt.« Tudjuk, hogy a második nemzetgyűlés idejében a Bethlen-kormány kormányzása alatt 1925-ben terjesztetett elő a felsőház visszaállításáról vagy megalkotásáról szóló törvényjavaslat, amely hosszas tárgyalások után végre 1926-ban öltött testet, mint az 1926. évi XXII. te. Az 1926. évi XXII. tc.-ről azután azt mondja Simontsits, hogy ez a törvény nem adta meg a felsőháznak a teljes jogi egyenrangúságot a képviselőházzal, vagyis a nemzetgyűlés által szándékolt kétkamarás rendszert nem állította viissza úgy, ahogyan azt ősii alkotmányunk szelleme megkívánta volna. Itt azután ellenmondást állapít meg a felsőházi törvény alapelvei, kiindulási pontja és egyes későbbi rendelkezései között. Áz 1926:XXII. te. 1. §-a a törvény bevezetéseképpen kimondja, hogy a nemzetgyűlés most már az ősi alkotmányosság szellemében felújítja az or1937. évi december kó 15-én, szerdán, szággyűlés ősi kéttáblás rendszerét és az 1920:1. te. második szakaszában megállapított hatalma nál_ fogva az országgyűlés képviselőháza mellié a jelen törvény rendelkezései szerint felsőházat szervez, Ez a szervezés azonban éppen nem történt az ősi alkotmányosság szellemében, — aunánt azt Simontsits cáfolhatatlanul mutatja^ iki —mert ősi alkotmányunk szerint az országgyűlés két háza jogkör tekintetében teljesen egyenrangú volt, míg ellenben az új felsőház a legfontosabb vonatkozásokban inferioris helyzetet foglal el a képviselőházzá'] szemben. Az 1926:XXII. itc. 30. §-ának első bekezdése (kimondja ugyan, hogy a felsőház jogköre ugyanaz, mint a főrenüiházé volt, de 'mindjárt a következő inondat megcáfolja ezt az állítást, amikor megállapítja, hogy a felsőház az állama költségvetést nem módosíthatja. A régi főrendiháznak korlátlan visszavetési joga volt a képviselőház által eléje terjesztett minden törvén y javaslattal szemiben; az 1926:

XXII. te. pedig ezt a jogot az új felsőháznak csak korlátolt .miértékben adja meg, amatkor a 34. Vban, anmalk negyedik és ötödik .bekezdésében megállapítja azokat az aseteket^ amidon valamely javaslat a felsőház hozzájárulása nélkül is törvényerőre emeiikedhetik. JCSi agyon eraekesen fejtegeti fciimontsits, hogy ezeKisel a korlátozásodnál tulajuonKéppen nem a felsőház, fianem az egész országgyűlés fosztatott meg a nemzeti szuverenitás gyakorlásától, ami az 192U : 1. te. értelmében a nemzetgyűlést megillette és amely jog éppen az iyzb-ik évi XAil. te. bevezetése szerint a nemzetgyűlés helyebe lépő országgyűlésre szállott ái, az egész országgyűlésre, vagyis ennek mindkét Hazára egyformán, nem csupán a képviselőházra. Ma tenat a szuverenitás gyakorlásából az országgyűlés egyik Háza kirekesztetne, ezáltal valóságban nem az országgyűlés egesze, hanem annaK csak egyik Haza lesz a nemzeti szuverén akarat letéteményesévé, ami nemcsak ösi alkotmányunk szellemével, hanem az 1920: I. te.-en alapuló ideiglenes jogrend helyes értelmezésével is ellenkezik. Megállapítja továbbá szerző azt is, hogy »kétségtelen, hogy a magyar nemzetgyűlés tulajdonképpen hivatásköreből egyszerre kilépett és az alkotmányozó nemzetgyűlésnek, a <Jonstituante-nak öt meg nem illető területére tévedt akkor, amikor a kéttáblás magyar országgyűlés, a törvényhozás művelete közben, annak a kérdésnek még csak helyet se engedett, hogy a magyar országgyűlés egyik Házának megadja-e, vagy meg ne adja a korlátlan visszavetés jogát, mert ez az évszázadok óta fennálló alkotmányos jogkör soha eltörölve vagy megszüntetve nem lett és így e jog felett tanakodni, amely a nemzetgyűlés idejében épúgy megvolt és érvényben volt, mint a magyar alkotmánynak bármely másik alkotó eleme, elhibázott volt, ezt tehát megadni vagy meg nem adni se nem kellett, se nem lehetett.« Abban az időben, 1933-ban ismét így ír Simontsits. (Olvassa): »A köztudatban az évszázados tradíció erejénél fogva ma is — tehát 1933-ban írja ezt — az a hiedelem tartja magát, hogy még most is az ősi alkotmánynak a jogi egyenrangúságban kifejezésre jutó régi rendszere van érvényben. Mi sem lenne tehát könnyebb ennélfogva, mint a közhiedelembe belegyökerezett és a nemzet köztudatában ma is benne élő eme régi rendszert a Corpns jurisban is feléleszteni s az ősi alkotmánynak azt a lényeges ismérvét, — hogy országos tör-