Felsőházi napló, 1935. III. kötet • 1937. október 26. - 1938. augusztus 18.

Ülésnapok - 1935-73

510 Az országgyűlés felsőházának 73. ülése 1938. évi július hó 6-án, szerdán. laszlképpen mondom Pap ő méltóságának — amely szerint a kisajátított ingatlanhoz tartozó gyári vagy üzleti felszerelési tárgyak, amennyiben nagyobb rongálás nélkül eltávolíthatók, eltávoTítandók. Mi azonban — a contrario — meg akarjuk tartani ezeket a tárgyakat és így teljesen jogszabály nélkül állnánk akkor is, amikor kisajátítanánk, de még inkább jogszabály nélkül állnánk abban az esetben, ha az üzembentartást kártalanítás mellett megszüntetjük, mert akkor egyáltalában semmiféle támpont sem lenne. A kisajátítási törvény 25. §-a, amelyre Pap ö méltósága is utalt, tartalmaz egy reiidelke^zést, amely úgy szól, hogy a meghatározás alapjául a tiszta jövedelem is veendő, amikor tehát a bíróság megállapítja a kisajátítási árat, a kisajátítási törvény szerint tekintetbe kell vennie a tiszta jövedelmet is. Mármost ebben az esetben nem vehetjük tekintetbe a tiszta jövedelmet, mert azáltal, hogy a termelési keretet minden ellenérték nélkül megvontuk, a gyárnak a jövőben többé egyáltalában nem lenne tiszta jövedelme, következésképpen a kisajátítási törvénynek ezeket a szabályait nem lehet alkalmazni. Ha a mélyen t. Felsőház elfogadná ezt a módosító javaslatot, a legnagyobb jogbizonytalanság keletkeznék, (Ügy van! Ügy van!) mert a bíróságnak nem volna semmiféle irányelve a kisajátítási ár megállapítása tekintetében. (Úgy van! Ügy van!) Mélyen t. Felsőház! Legyen szabad utalnom arra, hogy ebben az esetben tulajdonképpen egy teljesen sui generis speciális esettel állunk szemben, (Szilágyi Lajos: Nem hasonlítható semmihez!) mert ebben az esetben van egy gyár, amelynek volt egy termelési kerete, ez a termelési keret megszűnt, kérdem tehát, hogy milyen alapon lehetne megállapítani a kisajátítási árat. Nem helyesebb és alkotmányosabb-e, ha a törvényhozás ad direktívát és irányelvet a kiszámításhoz a pénzügyminiszternek és ha ő azt helytelenül alkalmazza, a bíróságnak. Teljesen sui generis esettel állunk szemben éppen azért, mert a termelési keret megvonása folytán egy felszerelt gyár termelési lehetőség nélkül áll velünk szemben, mint kisajátítandó objektum. Van azonban precedens is rá a magyar törvényalkotásban, hogy amikor speciális és sui generis esettel állott szemben a törvényhozás, akkor mindig igyekezett erre nézve bizonyos irányelveket megállapítani, nehogy a bíróság kétségben legyen a tekintetben, hogy hogyan kell az árat megállapítani. Utalok e tekintetében az úrbéri tartozások örökváltságáért a földesuraknak járó kártalanítás összegére, amelyet 1868 : XXXIII. te. szabályoz és 5. Vában pontos tabellát ad arra, hojgy hogyan kell ezeket a megtérítéseket fizetni. Utalok az italmérési jogokért a földesuraknak fizetett kártalanítás összegére, a regálé megváltására, az 1888 : XXXVI. tc.-re, amely már az 1881 : XLI. te, tehát a kisajátítási törvény után keletkezett. Ez a törvény is megmondja, hogy kell a megváltási árat kiszámítani, sőt kuriózum kedvéért még azt is megemlítem, hogy a fórumok a következők voltak: első fokon az adófelügyelő, második fokon a törvényhatóság közigazgatási bizottságának albizottsága és utolsó fokon a pénzügyminiszter. Van tehát rá eset a Corpus Jurisban, hogy egészen speciális esetben a törvényhozás speciális törvényt is alkotott: nehogy jogbizonytalanság keletkezhessek. Itt rá szeretnék mutatni még egy szempontra, még pedig arra, hogy különösen a bizottsági vitában a törvényhozás és a kincstár valahogyan összekeveredett, mindig az az érv hangzott el a törvényjavaslat ellen, hogy önmagának állapítja meg az állam az árat, hogy az állam, mint magánfél áll szemben a kisajátítást szevedővel és ennek ellenére önmaga állapítja meg az árat. Nem lehet összetéveszteni a törvényhozást a királyi kincstárral. Mégis csak két különböző dolog ez. A törvényhozás szuverénül megállapít egy kisajátítási árat és ez éppen olyan mértékben kötelező a kisajátítás szenvedőre, mint amilyen mértékben kötelező a kincstárra, mint kisajátítóra. (Ügy van! Ugy van!) Az az ellenvetés, amely szintén elhangzott, hogy a törvényjavaslat 23. §-a szerint a kisajátítási árat a pénzügyminiszter állapítja meg, szintén nem helytálló. Ha végigolvassuk a 23. §-t, egészen világos, hogy ez egy technikai ármegállapítás, mert miután elmodotta a törvény, hogy hogyan kell a kisajátítási árat megállapítani, azt mondja, hogy a kisajátítási árat, I illetőleg kártalanítási összeget a pénzügyminiszter állapítja meg és határozatát közölni kell a tulajdonossal, illetőleg a kisajátítást szenvedővel. Természetszerűen meg kell állapítani egy fórumot, amely közli, hogy én így számítottam ki az összeget, nem lehetett a törvényhozásra bízni a számszerű megállapítást. Itt csak arról van szó, hogy a törvény alkalmazására a pénzügyminiszter van hivatva, amennyiibieM azonban a pénzügy miniszter netán tévedett volna, vagy helytelenül alkalmazta volna a törvényt, megvan a szabad útja annak, hogy a bíróság előtt keresse igazát a kisajátítást szenvedő, amikor is a bíróság majd az igazságnak megfelelően meg fogja állapítani, hogy tévedett-e, vagy rosszul alkalmazta-e a pénzügyminiszter a törvényt. Ezek alapján tisztelettel kérem, méltóztassanak a törvényjavaslat eredeti szövegét elfogadni a 23. §. 9. és 12. bekezdése tekintetében is. (Felkiáltások: Elfogadjuk!) Legyen szabad még egypár apró kérdésre kitérnem, amelyek a vita során felmerültek. Az egyik, amelyet Vásiáry ő méltósága említett, a kis répatermelők ügye. Ezekről a kis répatermelőkről gondoskodás fog történni. Az első esztendőben az egyedárusági szeszfőzde fogja felfőzni az ő répáikat szesszé, a további esztendőkben pedig valószínűleg a cukortermelésbe fogjuk őket belekapcsolni, úgyhogy érdekeiket teljesen megvédjük. A pálinkafőzdék tekintetében is egy felső határt kellett megállapítani, ez a felsőhatár körülbelül 70 százalékkal magasabb, mint a jelenlegi valóságos kihasználás, úgyhogy itt bizonyos tág latitüd maradt még arra, hogy a pálinkafőzők szélesebb körben működhessenek. De ettől eltekintve, szükséges volt egy felső határt megállapítani, mert a monopóliumot tényleg meg kell védeni. Meg kell védeni az ellen, hbgy a kis pálinkafőzők révén az itali szesz fogyasztása teljesen kicsússzék a monopólium kezéből, mert akkor tényleg veszteséges állapot állt volna elő és másrészt nem vettünk volna el ennek ellenében semmit sem tőlük, csak véleményem szerint egy nem egészen jogosult haszonhoz jutottak volna. Ezt a keretet megállapítottuk és a keret még nagyon hoszszú ideig teljesen elegendő lesz az összes szükségletek kielégítésére. Legyen szabad még két kérdésre kitérnem, amelyeket magánbeszélgetések során méltóz-