Felsőházi napló, 1935. III. kötet • 1937. október 26. - 1938. augusztus 18.

Ülésnapok - 1935-60

138 Àz országgyűlés felsőházának 60. ülése 1938. évi április hó 7-én, csütörtökön. ezúttal is a társadalom felé fordulva, innen a felsőházból egészen nyiltan beszéljek. A miniszter úrnak, amint már a bizottságban is volt alkalmam »elmondani, két inveterálódott, erőre Ikapott társadalmi hibával kellett megküzdenliiei: a hiúsággal és az-irígységgel. A mindenben képesítésre való törekvés ugyanis, az, hogy mindenki azt keresi, hogy ő valamiben képesítést nyerjen és nem tudást, helytelen» Nagyon sok ember ugyanis nem a tudást keresi, (Ügy van! Ügy van!) hanem a képesítést kifejezetten s olyan könnyen, amilyen könnyen csak azt 'megszerezni lehet, tisztelet annak a nagyon sok kivétaLnek, amelyet a mindinkább komolyodó magyar ifjúságnál tapasztalok; ez tehát nem vonatkozóik mindenkire, de nagyon sokakra vonatkozik, mert ma bizony . képesítést keresnek és sajnos, a munkaadó — állam vagy más munkaadó — elbben támogiatj eh cl fiatalokat, illetőleg ezt a felfogást. Nem nézi a tudásban rejlő különbségeket, nem is nézi még a képesítés fokát sem, hanem ha valaki valamire a képesítést, a bizonyítványt, amelyet sokszor egy, néha a két szeinuiinket is behunyva adunk, megkapta, akkor bizonyos állásokra alkalmasoknak találják. A képesítés és az alkalmasság két különböző dolog. (Ügy van! Ügy vnn!) A képesítés egy tairtaloimnélküli mechanikus dolog, az arravalóság pedig, tartalmat jelent, azt pedig nagyon ritkán szokták vizsgálni, legalább is nem az első kinevezésnél. Később már inkább méltányolják a képesítését. Ezt a képesítési törekvést azonban nemcsak ez szüli, hanemi van ennek egy (másik okia, amit én a magyar társadalom, legkülönbözőbb köreiben járva, tapaszitalok. Az emberek nemesalk; azt akarják, Ihogy képesítést kapjanak, híanem azt akiarjáfk, 'hogy olyan képesítést kapjanak, amely csiak bizonyos számú emberre van korlátozva, ami a másiknak nincs meg; azt szeretnék, hogy a másik ne kapja meg azt a képesítést és így a konkuirrenciában a papírképesítés alapján előnyben legyeneik a másikikial szemben. A javaslat tmiögalkotásánál ezzel az irígységi proceszussal kellett megküzdeni, amely ma tálrsadalmunik 'egyik legfőbb jellemzője. A miniszter úrnak is küszködnie kellett ezzel ia társadalmi bajjal és éppen úgy küzdenie kellett a hiúsággal is. Ez az iskolai rangemelés problémájában nyilvánult nneg, mert nemcsak az egyforma képesítésről van itt iszó, hanem arról is, hogy egyforma rangú legyen-e a kétféle középiskola Itt nagyon néhéiz küzdelmet kellett vívni, mert mindkét iskolatípus ad érettségit. Az érettségi is sok tekintetben papírforma, különösen, ha azzá tesszük és ha az iskola nem érettségit, hanem csalk papírképesítést ad. Ha az iskola csak anlalizál, ha a tantárgyakat külön-külön tanítja, ha csak mechanizál, ha nem a lelkeket neveli, (hanem csak adatokat, tanít, akkori — talán súlyos a szó és majdnem rossz tréfánalkl hangzik, de annyira a lelkemben él, hogy mégis kimondom — sokszor az az érett, aki 12 évi tantárgy tanul ás után még meg tudta őrizni a józan eszét. {Élénk derültség. — Báró Prónay György: Kár, hogy a niiniszfor nem hallja eat a beszédeit!!) Az iskoláknak a rangemelésre való törekvését az hozza magával, hogy az egyik képesít egyetemre* a másik nem képesít. Én ebben a tekintetben továbbmentem volna, bár vannak kivételek és ilyen kivétel az a fakultás, amelynek magam is tagja vagyok, a közgazdasági és műszaki egyetem közgazdasági karának kereskedelmi osztálya, a másik pedig ugyancsak a mi egyetemünk mezőgazdasági osztálya, mert erre a kettőre képesít nyilvánvalólag és természetszerűleg a gazdasági középiskola két válfaja. Ezeket az ajtókat természetesen megnyitotta a miniszter úr, szerettem volna azonban, ha a miniszter úr továbbment volna és tágabb teret nyitott volna az egyetemre való képesítésnek, ami ugyan, amint mondom, egyes kivételes esetekben megvan. Én az egyetemre való képesítésnél más korlátot szabnék. Ezt a korlátot nem a középiskoláknál kell felállítani, ezzel a korláttal a felsőoktatási tanácsban fog kelleni foglalkoznunk, azzal a korláttal, amelyet az egyetem kapujában vagy kapuján belül kell felállítani. Nem akarok erre a témára hosszasan kiterjeszkedni, (Halljuk! Halljuk!) mert eltérítene tulajdonképpeni témámtól, de, amint már máskor is hangsúlyoztam, szükséges, hogy az egyetem első évében olyan szűrőn, olyan vizsgán bocsáttassanak keresztül az ifjak, amely megállapítja azt, hogy az illető egyetemre való-e vagy nem. Ma sokszor abban a helyzetben vagyunk, hogy a hatodik, hetedik, néha a nyolcadik félévben kell hogy megmondjuk, vagy kellene hogy megmondjuk az illetőnek: az úr nem egyetemre való. Micsoda igazságtalanság ez az államtól és micsoda lelkiismereti probléma a professzornak, amely előtt sokszor áll. (Báró Prónay György: A középiskolai oktatás csődje!) Nem az. Majd rátérek arra, mik a nehézségei a problémának. Ha valaki jól végzi a középiskolát és bizonyos funkciókra, munkákra alkalmas, azért még nem okvetlenül alkalmas az egyetemre. (Ügy van!) A középiskolai tanulmányok koronájául igenis leteheti az érettségit és ugyanakkor megtörténhet, hogy az egyetemi felvételi vizsgát nem teszi le, mert az egyetem más mértékkel mér. Ezt ismét egyeteme válogatja, mert hiszen az egyetemek különböző fakultásai, osztályai, szakjai más-más igényekkel lépnek fel és ennek következtében más-más ennek a felvételi vizsgának a megítélése. Ez tehát két dolog, amellyel a miniszter úrnak elsősorban meg kellett küzdenie. Meg kellett küzdenie még eggyel, és ez az a nagy hullám, amelyet praktikussági hullámnak neveznék, amely nemcsak a mi társadalmunkat, hanem ma az egész világot jellemzi, és amellyel teljes meggyőződésemmel szemben állok. Én nem vagyok híve és nem vagyok semmiképpen bámulója az úgynevezett »csak praktikus« vagy »főleg praktikus« oktatásnak, (Helyeslés.) az adatok, a fogások, a mesterségek iskolájának, az életben részletekben való érvényesülést tanító iskolának, amely megmondja,, hogy mit kell ebben vagy abban a részletben csinálni, ha az életbe kijössz. Nem vagyok barátja ennek, szemben az elméleti, helyesebben elmeélesítő, jellemnevelő, általános műveltséget adó iskolával. (Helyeslés.) Különösen nem vagyok barátja ennek ma, az általános titkos választójog és az ország ügyeihez való hozzászólás kiterjesztésének korszakában, mert itt nem a szakemberek, hanem az állampolgárok nevelésére van szükség! (Ügy van! Ügy van!) Azt akarjuk, hogy minden állampolgár az ország ügyeihez méltán és lelkéből hozzászólhasson. (Élénk helyeslés és taps.) Tehát nem egyetlen foglalkozás érdekeit szolgálókat nevelő iskolákat, hanem egyensúlyo-