Felsőházi napló, 1935. II. kötet • 1936. október 20. - 1937. július 15.

Ülésnapok - 1935-47

:U Az országgyűlés felsőházának h7. ülése 1937. évi június hó 25-én, pénteken. 531, Poroszországban 380, Hollandiában 264, Amerikában 261, Ausztriában 253, Angliában 214, Csehszlovákiában 173, Magyarországon 164, Svédországban 142, Franciaországban 129, Olaszországban 126 és Lengyelországban 70. Ha azonban most tekintetbe vesszük, hogy a főiskolák sok országban magánintézmények és néni terhelik az államokat, nálunk azonban a felsőoktatásra fordított összeg egészen közterhet képez, látható hogy mi meglehetősen hátul kullogunk a sorban. Ha aránylag annyit költenénk a felsőoktatásra, mint Mecklenburg, akkor évenkint 80 millió pengőt kellene egyedül erre a célra áldoznunk. De ha ettől a mesés összegtől el is tekintünk, ahhoz, hogy felsőoktatásunkat kellőleg átszervezzük, intézeteinket fokozatosan átépítsük, az állam részéről számításom szerint legalább évi 10—11 millió pengőnyi további kiadás volna szükséges. Ez 1267 millió pengőnyi kiadási előirányzatunknak nem is egészen 1 százaléka. Sok pénz ez, de azt hiszem, jórészt ettől függ a fiatal nemzedékünk, utódaink jobb kiképzése, versenyképessége, expanzívvá tétele, végeredményben ettől függ a magyar jövő. Ha az olyan apát, aki megvonja fiától a tandíjat, méltán elítéljük, az állammal szemben sem mérhetünk enyhébb mórtékkel. Emellett nálunk nemcsak az állam bánik mostcihán az egyetemmel, hanem a társadalom is, amelyben néha szinte egyetemellenes hangulat uralkodik. Ha össze is lehetett, nagyon nehezen hozni az Egyetem Barátainak, Szövetségét, bizony ennek a működését a sympathie paresseuse jellemzi, pedig a társadalom segítségére nemcsak anyagi tekintetben van az egyetemnek szüksége, hanem a fogékony és eleven, érdeklődő miliőre is rászorul, amit csak a társadalomtól kaphat. Gyakran látjuk például, hogy valamely fiatal tudósunk külföldre kerül, ott kitűnő nevet szerez, asszisztens, magántanár, tudományos társulatok elismert tagja lesz és amikor viszakerül Magyarországra, megáll a fejlődés terén és nem váltja be a hozzáfűzött reményeket. Bizonyos tespesztő levegő veszi körül, bizonyos munkalethargia várja itthon a kutatót. Csak annak ível tovább a pályája, aki sűrűn kijárhat külföldre és mint Antaeus, rövid időre bár, de gyakran erőt merít a nagy, művelt nyugati országok megtermékenyítő talajából. Ez a letagadhatatlan tény valóságos tragédiája a magyar kultúrának. En közelről láttam egy ilyen rendkívüli tehetségnek letörését, aki fiatal korában Németországban t olyan híres volt, hogy amikor húsz évvel később Budapesten meghalt, a temetésére még Berlinből js eljöttek egyes professzorok, aki azonban nálunk nem volt képes kellően érvényesülni. Az a sok nehézség, amely útjába gördült, a kicsinyesség, az adminisztratív idő- és energiafecsérlés, az állam véghetetlen szűkmarkúsága, a megnemértés, a magára hagyatottság r lassankint elnyomja a lélek szárnyalását és a munkakedvet. Nem tudom, nem gondolkoztak, nem meditáltak-e a minisztériumban azon, hogy a sportolimpiászokon olyan nagyszerűen szerepel a mi fiatalságunk, de a szellemi olimpiászokon a Nobel-díjat még egyetlenegy magyar ember sem kapta meg, illetve három megkapta, de három olyan tudós, aki külföldre vándorolt, ott nevelkedett, ott élt, ott dolgozott és annak az államnak szerezte meg a dicsőséget ahol munkáját kifejtette. Ezek voltak Lénárd, Zsigmondy és Bárány« Ami itt hiányzik, az az együtt dolgozó környezet, a partnerek serege, a harmonikus akkordnak, a visszhangnak serkentő zenéje- Friss munka, jó könyvtár és odaadó társak helyett az adminisztráció dermesztő túltengése van itt, amelybe a legtörekvőbb ember is lassankint belefárad. Kérdem már most, mit lehetne mégis a meglévő viszonyok közt a felső oktatás színvonala emelésének érdekében megvalósítani. Szerintem legelső feladatunk volna egy jól átgondolt Felsőoktatásügyi Tanács felállítása, amilyet a .boldogult gróf Klebelsberg által összehívott ankéten 1926-ban én indítványoztam. Ennek a tanácsnak a két évvel felállítottál szemben lényeges kelléke, hogy ne a miniszter úr kinevezése, hanem a főiskolák választás útján alkossák meg, hogy a közvéleményt és a közérdeket képviselhesse. Amint akkor javasoltam, minden főiskolának húsvétkor közgyűlést kellene tartania és ezen az egyes tanároknak elő kellene adniok az élet által felvetett gondolatokat, javaslatokat, kéréseket és panaszokat. A főiskolák közgyűlésén szűrjék meg ezeket a határozatokat, terjesszék az évenként pünkösdkor tartandó országos kongresszus elé. Ez bírálja meg, fogadja el, sorozza be, vagy vesse el ezeket a határozatokat, nyilvánítson véleményt és terjessze az egész anyagot a felsőoktatásügyi tanács elé, amely a tanév végén •most már országos érdek, lehetőségek, tradíció szempontjából, kultúrpolitikai szempontból bírálja meg és terjessze a miniszter úr elé ezeket a dolgokat. A miniszter úr azután felelőssége tudatában szabad kézzel bírjon arranézve,, hogy mit hallgat meg, mit fogad el a megvalósítás számára, mit helyez későbbre, vagy vet el, mint időszerűtlent. Ilymódon biztosítva lenne a haladás rendszeressége, minden vélemény megnyilatkozásának lehetősége és az, hogy a kultúra ne incidensek szerint, hanem az élet folytonosan haladó árja irányában fejlődjék. E mellett természetesen mindent meg kellene tennünk abban az irányban, hogy a társadalom érdeklődését felkeltsük és meggyőzzük arról, hogy az egyetem támogatása az ő saját szellemi és anyagi érdekében is áll- Itt persze a törvényhozás már mit sem tehet. Ez a conscientia civilis, az állampolgári lelkiismeret kérdése. Azt hiszem továbbá, hogy külfölddel való kapcsolataink jobb kiépítését is szorgalmaznunk kellene- Ide tartoznék tekintélyes emerit'ált professzorok felhasználása akár a külföldi kapcsolatok ápolására, ahol nekik személyes konnexióik vannak, akár bizonyos speciális témák megoldására, vagy tudományos kérdések népszerűsítésére. (Az elnöki széket Beöthy László foglalja el.) Szóba jöhetne a sűrűbb érintkezés a Cooperation Intellectuelle párisi központjával. Itt kihasználhatnók .azokat az előnyöket, amelyeket ez az iroda a hozzáfordulóknak összeköttetés, stipendiumok, pályázatok, kiadványok, •megbízások stb. alakjában nyújthat. Ajánlatos lenne a külügyi szolgálataink fontosabbjai mellett kultúrattaché állásokat szervezni, megbízva őket, hogy akkreditációs területükön kísérjék figyelemmel a tudományos és művészi mozgalmakat, tfegyenek erről részletes jelentéseket közzé és támogassák a hozzájuk fordulókat kutatások, adatgyűjtések stb- tekintetében.