Felsőházi napló, 1935. II. kötet • 1936. október 20. - 1937. július 15.

Ülésnapok - 1935-47

Az országgyűlés felsőházának 4-7. ülése 1937. évi június hó 25-én, pénteken. 345 Valamit kellene tennünk az Egyesült Államok magyarságának a magyar kultúrába való visszasorozása érdekében is. Észak-Amerikában mintegy kétezer magyar alakulat, egyházközség, olvasókör, lkultúr- és segélyegylet működik, amelyek, ellentétben a többi nemzeteik kivándoroltjaival, akikre anyanemzeteik gondosan felügyelnek, nagyon el vannak' hagyatva. Ezekben az elszakadt magyar véreinkben ma is él a vágy, hogy régi hazájukkal kapcsolatban maradjanak. Azt hiszem, kellő szervezés esetében meg lehetne őket nyerni annak a gondolatnak, hogy gyermekeiket, legalább részben» küldjék Magyarországba neveltetésre. Ennek sok példája van, az egyetemen mindig van néhány ilyen magyar fiú Amerikából., Ez aligha járna nagy nehézséggel. Megfelelő reformok esetében el lehetne oszlatni Amerikának a magyar diplomák iránt táplált aggályait, úgyhogy az ilyen diákakciók jó eredményekkel járnának és egyetemeinknek, kultúránknak a külföldön való elismerését elősegítenék. Végül azt hiszem, be kellene vezetni azt, ami az északamerikai egyetemeken már régen elfogadott intézmény, a sabbatical allowance gyakorlatát, a tanárnak azt a jogát, hogy minden hét évben egyszer félévre külföldre távozhasson, hogy ott magát teleszívja impressziókkal, megfigyelhesse a haladást,, megbeszéléseket folytathasson pályatársaival, megtanulhassa az újabb módszereket, szóval tudományosan és lelkileg felfrissüljön és regenerálódjék. Nekünk, akik nem boldogulunk sem a tömegekkel, sem a felszereléssel való _ versenyben, a kvalitásban kell kitűnnünk. A miniszter úrtól, aki történész, várjuk,, hogy csökkentse a történelmi hibáinkat, amelyek, mint a kitartás hiánya, a szervezettségtől való húzódozás,. az együttes munkának kerülése tudományos életünket is megbénítják, viszont fejlessze ki a történelmi erényeinket, a nemzeti öntudatot, az élniakarást, a lelkes munkakedvet és az idealizmust, amelyek minden szellemi munkának rugói és alapjai. T. Felsőház! Beszédemnek utolsó részében az ifjúság problémájáról szeretnék: egyet-mást elmondani. (Halljuk! Halljuk!) Ezt a kérdést, nézetem Szerint, a vele foglalkozók rosszal szokták beállítani. Ügy kezelik az ifjúságot, mint valami idegen testet, mintha a társadalom két különböző, egymással szembenálló táborból állana, holott nyilvánvaló, hogy az ifjúság és az öregség csak más fiziológiai fázisa ugyanannak az életne'k. Mi is voltunk ifjak, ők'is bizonyára lesznek öregek és mi kívánjuk nekik, hogy legyen majd alkalmuk megvalósítani az ifjúkoruk álmait és ígéreteit. Az élet versenye azonban folyton fokozódik. A generációk küzdelméről is beszélnek. Már Turgenyev és Kayserling is kifejtette ezt. Bizonyos, hogy egy nemzedék sem becsüli az elődjét. A vitának biológiai oka az, amint azt Korányi pár héttel ezelőtt kifejtette, hogy a testi optimum a 35—50, a lelki azonban 45—60 év között áll fenn és ebbe nehéz belenyugodniuk a türelmetleneknek. Kétségtelen, hogy az ifjúságnak mai kilátásai borúsak. A tudomány nő, az agyvelő azonban nem tart vele lépést. Mindig csekélyebb része az ismereteknek fér egy-egy fejbe, több emberre van tehát szükség az egésznek ellátására. De nemcsak a versenyzők száma, hanem a mentalitásbeli különbség is fokozódik a nagy tanulatlan tömeg és a kiképzett emberek között. Mondják, hogy az élet még nehezedni fog: én főleg a nők előretörésében látok veszedelmet a jövő társadalomra nézve. Minden hely, amit a férfiaktól elvesznek, egy-egy család létesülését gátolja meg. A szakoktatás terén már 42 százalék, a népiskolai tanítóképzőkben 44*6%, az egyetemi bölcsészeti tanfolyamon 44-=8%, a gyógypedagógiáin 58.7%; a polgári iskolai tanári tanfolyamon már 74-4% a tanulók között a nők aránya és — a fiúk figyelmeztetésére legyen mondva — úgy látszik, hogy a leányok sokszor nagyobb ügyességet, hasznavehetőséget és szorgalmat mutatnak, mint az ifjak. A kereskedelmi érettségi vizsgákon például a kitűnő fiúk aránya a kitűnő leányokhoz 1:6 volt, a jeleseknél 7:20, a jóknál 23:39 volt. Pedig éppen ezen a pályán kellett volna a magyar fiúknak jól érvényesülniük és levetkőzniük azt az előítéletet, amellyel apáik a kereskedői és az ipari pályára tekintettek. A külföldön igen gyakran láttunk a legmagasabb vezetői állásokban volt iparosokat, kereskedőket és munkásokat. Faure a francia, Ébert a német köztársaságnak elnöke munkás volt, Rathenau a sörrel, E-ibbentropp whiskykereskedéssel, Hoesch papírgyártással foglalkozott, nem is szólva sok más történelmi hírességről, akik mind self-made-man-ek voltak és kemény küzdelmeiknek köszönték az életedzettségüket, agilitásukat, emberismereteiket és így a karrierjüket. A Robinsonok, a kalandos élet vágyának kora azonban lejárt. A mi fiatalságunk mindent mástól vár. Jellemző az a különbség, mely a szegedi ifjúságnak néhány hét előtt közölt 12 pontos követelése és az 1848-as márciusi ifjúságnak 12 pontja között mutatkozik. A márciusi ifjúság azt követelte hogy a kormány szabadítsa fel az Egyetemet a bécsi nyűg alól, bánjék azzal liberálisan, adjon neki képviseletet a parlamentben, számoljon el hűen és nyilvánosan az egyetem vagyonáról, adjon tökéletes tanítási és tanulási szabadságot, helyezze vissza jogaiba a magyar nyelvet, stb. A szegedi 12 pont így kezdődik: Ne nosztrifikálják a külföldi diplomákat, csökkentsék a tandíjakat, adjanak stipendiumokat, a szükségmunkát^ számítsák be a nyugdíjjogosulságba, a szükségmunkást két év multán véglegesítsék, szedjenek a diákok javára tantieme adót, stb. Nagyon megértem a mai ifjúság nehéz helyzetét és amikor összehasonlítom az 1848-as és az 1937-es manifesztumot, nem akarok az utóbbira kedvezőtlen következtetést levonni; de azt a csüggedést, azt a beletörődést, amely ezekből a pontokból hozzánk beszél, szomorúnak, indokolatlannak, mert enyhíthetőnek tartom. Az ifjúságnak több rugalmasságot, önbizalmat és tettvágyat kell kapnia. Ezen a téren, azt hiszem, az egyetemeinkre hárul a legnagyobb feladat. A magyar ifjúság tehetséges, őszinte és egyeneslelkű, nincs benne kaszárnyaszellem, nem felforgató, szereti a természetet, — de nem ismeri az életet, a jelenségek törvényszerű öszszefüggését és a világkapcsolatokat. Azt tudja, hogy mit nem akar, de nem látja világosan, hogy mit akar és hogy miként boldogulhatna, Ha megkérdezzük tőle, hogy milyen Magyarországot kivan, éppen olyan kevéssé kapnánk választ, mint ha Magyarországot kérdeznŐk meg, hogy milyen ifjúságot szeretne bírni, mert a válasz túlságosan, egyszerű: életrevaló ifjúságot egy boldoguló hazában! Nekünk meg kell értetnünk az ifjúsággal, hogy nem magányos szigeten élünk, hogy a mi sorsunkat a külországi körülmények összetalálkozása is befolyásolja, de a siker mégis leginkább a saját képességeink, erkölcsünk, euer. 54*